Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Te, marha. Minek kellett vóna az a nagy kád?" Aszongya: „Annak a káposztának, amit te Itáliába lattá." Akkor még gyütt a parasztgyerek is. Hogy üis tud egyet hazunni. Hát a parasztgyerek aszongya, iinekik vót egy régi, vén csonkatehennyek és az aptya elatta. Megtutta a tehén, hogy elatta. Éjjé megszökött az a csonkatehen. Ement az erdőbe, egy nagy lukas fába belebujott. Ott benn meg is borjúzott. Má a borjúnak ollan nagy szarva vót, hogy mikor a kanász belefujt a kürtbe, mert kürtöt csinátak abbó a szarvbú, Szentgyörgykor belefujt, még csak Szentmihalnapkor hallaccott ki belöUe. Ez vót ám a nagy kürt. Monták, hogy az hazudott legnagyobbat. A parasztgyerek. Étek, hátak, tökbeszartak. Aki a legjobban meghagatta, annak a fejibe lett borítva. 63. A JÓ ÜZLET Eccer vót egy bikatartó. Három fija vót neki. Hát osztán meghat az öreg s nem tuttak megosztozni a bikán. Osztán aszonták, akinek az istállójába bemegy, azé lesz a bika. Az egyik csinátatott kőbü, a másik csinátatott fábú, a harmadik, meg ojjan rekelleágbú. Hát osztán küeresztették a bikát. Hát a bika, - meleg vót, - belement ugye abba a csádés istállóba, amit a bolondabbik csinát neki. A fiatalabbik tezsvér. Hát most övé a bika. Ehajtotta a bikát a vásárra. Ment, hajtotta. Asztán az erdő mellett ment. Ott nyikorgott egy fa. Aszongya: „Vedd meg a bikámot." Mingyá kináta neki, a fanok a bikát. „Na, megveszlek." Betette, bekötötte a bikát a fáhó. Hazamegy füríszé, levággya a fát. De odament egy másik, mészáros, ammeg leeresztette, evitte a bikát mire visszament. De mégis mérgébe levágta a fát. Hát a fa meg lukas vót, de teli vót arannyá a fa. No, nem tutta mind főraknyi. Hazament. A tezsvérjeknek mongya, hogy legalább három szekér arany van ám a fába, mer a fa nagy. Mentek azok is szekéren. Megrakta az eső. Mer iparkodott, hogy ü rakhassa meg. Meglett. Viszi a szekér arant. Arramegy elejbe egy öreg szakállas ember. Aszongya: „Öcsém, mit visző?" Aszonta neki, hogy lúszart. No, hát vitte osztán haza. Lerakta otthon az arant. De lúszar vót. Akkor gyütt a másik. Az is megrakódott. Megincsak az is bemonta neki, hogy „Mit viszöl, öcsém ?" „Lúszart." Hát otthon annak is csak lúszar lett. Ment a harmadik. Mikor attú kértté, hogy mit visze, az mugmonta neki, hogy arant. Az a harmadik vót a lekkisebb. Az osztán arant visz. De vót is neki otthon. Akkor meg mérgesek vótak rá, hogy mast az egész arán vót nekije. Bosszúsak vótak rá. Osztán a királ meg adott ki egy parancsot, aki megfejti az izét, megtud három szónak feleni, akkó azé lesz a kirájleán. Ertegyütt ez a három suhanc. Oda is ajánkoztak. Ementek mind a hármon. De a bolondot, a kicsit nem akarták emcnni. A két okos ment mindig, hogy ők nyerjék meg a királleán kezét. Asztán mentek. Hogyan mennek, a postaútba mendegének, ez meg tálát egy döglött kányát. Fövette. Mutatta nekik: „Hejj, idenézzetek, én mit talátam!" Kíváncsiak vótak, visszaszalattak. Látták, hogy hiszen csak egy döglött kánya. Jó bebosztak neki, hogy illenér visszahív ollan messzirü. Hogy nem ke, má hun mehetnének. Akkor megverték jó. Akkor mennek megin egy darabra. Ott meg tálát egy abrincsot. Ászt is a nyakábo akasztotta. De mutatta megin, hogy mit tálat. Oszt megin kíváncsiak vótak. Nem döglött kánya, az abrincsfajta vót. 344