Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Nincs szórna. Miccsinyájjak?" „Emész a kisbiróhó, kérsz tüle." Hát a kisbiróhó megy. Aszongya a kisbíró ahogyan ment: „Mennyen, vegyen ott hátú, amennyi kő." Emmeg alábujott, az egész kazalt evütte a bíróhó. Nem hagyott egy szálat se neki ottan. Ászt is epörzsűte. Akkor megmérgettek, persze a bíró is, meg a kisbíró is. Ollan nagy kutat ástak, ásattak vele. Osztan ojjan nagy küjeket, hogy etemetik, hogy elemésztik ugye, hogy dobáták a küjet hegyibe. Aszongya: „Hajcsák e a tikokat, mer mind a szemibe szórják a kavicsot." Nem tud ásni. Aszonták, eke mennyi a faluba. Ojjan nagy balonkereket tettek rá, hogy ászt elemésztik, hegyibe. Az ippeg passzút a vallanak. Osztan így is csak kimászott valahogyan. Osztan ment a biróhó, megemete a kalapot, a kereket, aszongya: „Nézze, bíró úr," aszongya, „az Úristen miilen szép kalapot adott énnekem." Hü, akkor a bíró meg is ijejett. Mégis erős ember, nehogy megdétázza. Gyütt a levélhordó. Hozott a bírónak egy behívót. Aszongya, vagy a bírónak berukkónyi vagy katonát ke neki helette künnyi. Hej, ment. A János: „Mi van?" „Eke mennem," aszongya, „a háborúba." „Mit kell ott tenni?" Aszongya: „Verekennyi." Ű emegy helette, a bíró helett. Hát ű emegy. Hát mikor megy, útravalót adott neki az asszony. Puliszkát meg egy fazekot, hogy tüzenyi tugygyon, míg odaér. Osztan kimegy az erdőnek. Ott az ellenség má tüzet ügyi. Eis megéhezett, puliszkát főzött. Azok meg láttak tüzet, - rakott ott a fa tövibe, - odalőttek neki. Akkó megfenyegette ükét: „Haja a puliszkás fazokamat agyonlűjjitek," aszongya, „akkor mind agyonverlek benneteket." Alig monta ki, má a puliszkásfazokat ellőtték. Megmérgesedett. Nekirohant. Kirántott egy nagy töllfát. Mind agyonverte ükét. Persze a királl nészte messzirű, a háború hogyan folik. Akkor osztan evitette magáhó. Akkor a királ nekiitéte a leányát. Lett is egy nagy lakodalom. Lakodalmasztak. Osztan vót ottan egy nagy lakodalom a királná. Vót lé, meg lé. Kisidátú Nagyidáig folt, mint a Duna. Boldogember vót, kinek egyfalat jutott. A kutyák hetedhétországrú összeszalattak a csontra. Mire a hátulla odaért, az eleje mind megdöglött étlenségibe. 54. A KOVÁCS ÉS AZ ÖRDÖG Előbb az Úrjézus a fődön járt Péterre. Osztan bementek egy kovácsho. Bementek oda. Nészték, hogy az öreg kovács mit dolgozik. Akkor a Péter átvátosztatta magát kovácslegénnek, asztán bement. Kért tőlö alamizsnát, mint kovácslegény. Aszongya: „Nincs több holmim, mint három garasom van. Hát egyet," aszongya, „adok belüle Jézus nevibe." Hát, kiment Péter, monta, hogy a Jézust emlegeti az öreg. Aszongya: „Menny, no, most mégecce kérj. Hogy odaggya?" Akkor megin ment, hogy: „Én is kovácslegény vagyok," aszongya, „ekkis alamizsnát kérnék az Úrjézus nevibe." „Neked is adok," aszongya, „egy garast." Kiment Péter. Aszongya: „Menny be Péter mégecce." Jézus monta neki, „hogyha az utolsó garasát is odaggya-e Jézus nevibe?" 327