Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát úgy is tette. Aszongya: „Itt van az utósó garasom. Jézus nevibe észt is odadom." „Most meg osztán menny be," aszongya, „kérdd meg, mi a kivánságo. Kivánhat három jót. Add meg neki. De a lelkiüdvösségirű ne fedkezzen meg az öreg kovács." „Ja," aszongya, a kovács, „arra nem jut üdő. Mer itt van ez az üllővas. Arra a gyerekek mindig rácsunyitanak. Aki oda ráül, ne tuggyon onnaj emenni. Illen izé legyen neki, erő. Ott a tarisznyámbu a vén szegeket kiszedik," aszongya, „ott is aki belenyúl a tarisznyába, ne tuggya kézit kihúzni, míg ű nem mongya, hogy mehet." „No, hát ez megadatik, de hát a harmadik mégis csak legyen a lelkiüdvössége." „Arra nem jut." „Mér?" „Mer itt van ez a körtéjfa, még nem ettem róla, a gyerekek mindig lerázzák. Hát errű ennyi akarok. Aki oda femegy, az osztán ne tuggyon legyünni, míg ű nem mongya, hogy ű legyühet." Osztán úgy tettek. Mikó patkót, ment az ördög, hogy most má gyüön velük. „Jó," aszongya, „de előbb a komának mekke patkóni a lovait, azután lehet csak menni." „Na, jó, addig várok." Aszongya: „Mit ál lösz itt? Űjj le addig." Hát mégis, az ördög megpróbáta, hogyan működik az üllő. Hát odaragatt az ördög a nadrágjáve. „Eh, eh!" Emete, de hát nem tudott emennyi. „Hej, emberek, legények! Gyeirtek ide. Megfogtam az ördögöt." Beütöttek neki. Jó bevertek neki, hogy monta, könyörgött, csak ne engeggyek ütet megverni, aszongya, ű ád neki egy zsák aranyat. Éjjé belopózott. A zsák arant betette a kovácsmühelbe. Hát akkor másnap megin ment a másik ördög. Ászt is megfogta. A vén likasztószegekbe belenyulatta, mer kellet neki az ekéné beleütni a szeget. Kiakarta venni a kézit. Nem tutta. Odaragatt. Akkor megin kiátott : „Emberek, legények! Gyertek ide, megfogtam az ördögöt!" Hát annak is jó bevertek. Akkor asztán aszongya: „Én is adok egy zsák aranyat, csak eressz e." Akkor asztán kieresztette a tarisznyábú. Ement az ördög haza. Ment. Monta az aptyának, hogy még egy zsák arany kő. „Hát így epazarótok mindent, most emegyek magam a vén ravaszér." Hát ment. „De," aszongya, „most gyüssz velem. Több adót nem kapsz." „Jó, ha nem kapok," aszongya, „először megmosdok. Addig várj." Aszongya: „Addig várok." „De, hát," aszongya, „errő a körtefárú még nem ettem. Enni akarok belüle. Harminc éve űtettem, még eccese kaptam a termésibű. Most akarok enni." Föugrott az ördög. Lerázott minden levelit. Minden körte lehullott. De maga nem tudott legyünni, mert megfogta a fa. Akkor kiátott: „Emberek, legények! Gyertek ide. Megfogtam az ördögök királlát." Kiváncsi vót az összes, hogy miilen az ördögök királla. Hát csinyát egy vasnyársot. Megtüzete. Hát most jó főszurt neki: „Kellenék? Kellenék?" Akkor könyörgött neki: „Engeggy le. Én is egy zsák aranyot adok neked." Na, akkor osztán nem bántotta. „Legyühecc," aszongya. Legyütt, ement. Nem törődött asztán vele az ördög, hogy gyün. Osztán meghallana az öreg kovács. Eosztotta ászt a sok arant a rokonoknak. Ennek is, meg annak is. Asztán beletették neki a tarisznyát. Osztán úgy ment ki a menyországba. Péternek kocogtat: „Engeggy be!" „No," aszongya, „te mindig az ördögökké paktátá. Ide nem gyöhecc be." Akkó ment az ördögökhó. A gyerekek meglátták ám, hogy gyün ám a tarisznyáve. Oda meg nem engették be. Túrták az ajtót, hogy „ide nem gyüssz be, mer nálod a tarisznya. Megfogsz bennünköt". Oda se gyühetett be. Visszament. Péternek megin mongya: „Hogy má ott vótam. Ott se engennek be." „No," aszongya Péter, „pedig ide se gyüssz be, mer iccse kellesz, mer az ördögökké paktász. Hogyan gyüssz te ide, hogy a menyországba gyüszte be?" 328