Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Kell fö fijam," aszongya, „itt vannak a birkák, hajcsd ki a legelőre ükét." Adott neki egy kis doboszt, ekkis üveget. Aszongya: „Fijam, ebbe a dobozba ászt tesz, amit a juhaid legének. Az üvegbe meg," aszongya, „abbú a vizbű hozz, amit isznak." Hát a gyerek bizony kihajtotta a juhait. Ü meg ment utánnok. Elérkesztek egy nagy folóhó. Nem vót hid, csak egy közönséges fa vót keres/tű. Hát a birkák egyenkint szépen keresztüsétátak. De a gyerek nem mert. Pedig volt kösztük egy kos, az mindig dörgülődött mellette. Csak ászt nem mondta: „üjj fő a hatomra, aszongya, „én átviszlek." De annyi esze a gyereknek nem vót. Hát a juhai ementek, vissza is jöttek. Se nem látta, mit esznek vagy isznak. Hát, mikor az összes birkáji mind benn vótak a hidon, les/alatt hama a vizhe, ekkis gaszt összeszedett. Belegyürte abba a skatulába, dobozba, meg a vizbű merített az üvegbe. Avva szépen hazament. „Na, fijam," aszongya, „megérkeszté?" „Meg uram," aszongya. „Na, hosztá-e, amit ettek, ittak?" „Igen." „Fijam," aszongya, „ó, nem az. Téged nem tudlak hasznáni." De a zsák aranyat nekiatta. Mindamellett evihette. Megy hazafelé. Egy csárdába szót a zene, hangosodott. Betért. Ott evettek a pénzét. Üresen ment haza. Ement a második fickó is. Nettó ugyjárt, mint ez. Ement a harmadik. Szintén mind a három gyerek egy gazdához kerüt. Má az öreg fogatta ütet útközbe. Hát osztán meséte az öreg, hogy kettő má itt vót, de egyikse tutta tejjesiteni a szolgálatot. „Hát még teveled megpróbálom," aszongya. „Én uram, mindent megteszek." Reggé osztán ki is hajtott. Mekkapta ü is a doboszt, az üveget is. Hát, mikor a hídhoz ért, az öreg kos ekeszte hát gyúródni. „A," gundúta magába, „te megbírsz engem." Fölüt a kosra. Szépen át is vitte. Hát asztán továbbmentek. Hát az útszéllén állott egy kápolna. Hát a birkák mind a kápolnáhó huzóttak. Ott letérdetek. Egy vót kosztok, az megraszkódott és pap lett belüle. Kinyitotta a kápolnát és minden juhát megáldozott. A gyerek is szépen odaterdepüt. Ászt is megaldoszta. Azután fogott valami keheit és sorba a juhait a gyerekké együtt megitatta. Mikor kész vót, akkor főszót, hogy legyen szives abbú az ennibű, amit a juhok kaptak, ebbe a dobozba tegyen. Amit ittak, az üvegbe. Hát meg is kapta. A pap megin, mikor befejeszte, kigyütt, megraszkódott, megin csak juh lett. Megfordútak, szépen sétátak haza. Hazaért. Az öreg má leste, hogy mivé tér az vissza. Fogatta. „Na, fijam, hosztá-e, amit ettek a juhaim, meg hosztá-e, amit ittak?" „Igen uram, hosztam. Tessék." „Ez igen." Megveregette a gyereknek a vállát. Aszongya: „Tisztességes ember vagy. Nem köllesz háromnapot szolgánni," aszongya. „Mit kivánsz most? Három tál aranyat?" Tál vót, nem zsák. „Három tál aranyat, vagy a lelked üdvösségit?" A gyerek gondúta, aszongya: „Uram, mind a kettőrü gondoskoggyá." „Hátha mind a kettőre akarod," aszongya, „mekkapod. De egyre," aszongya, „figyelmesztetlek, ha hazamész," aszongya, „egy csárdát talász útközbe. Szól a zene, a more, kerűd ki, ne térj be, mer ugyjársz, mint a báttyaid, hogy üresen mész haza." Akkor kikerűte a csárdát. Hazavitte a három tál aranyat. Úgy hát asztán végezett. 48. AKI HAMARABB MEGHARAGSZIK Szintén egy szegény özvegyasszony volt. Annak is három fija volt. Ais ekűtte szolgálni ükét. Hát az első étért hát egy gazdához. Megfogatta. „Ha a kakukk kiját, ki van az esztendő. Kapsz egy tál aranyat, ha elvégzed. De, ha valami nem 319