Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

teccik akár teneked, akár énnekem," aszongya, „jogod lesz, az orromat lemecceni, vagy én a tijedet," aszongya. Hát hogyan járt szegény fiju? Nem tutta megtenni a kötelességit, mer nem kapott enni. Koplat. Föütötte az orrát. Szólt: „Nem teccik?" „De nem ám," aszongya, a fiju. Fogta a kést, lemeccerte az orrát. „Elmehecc!" Csúfon ment haza. „Majd én kibabrálok," aszongya másik, „ha én is odakerülök." Ais úgy járt, mint a báttya, ais orr nélkü ment haza. Elment a harmadik. Megmagyarászták, hogy hol és hogy van. „Majd én," aszongya, „elbánok vele." Hát elment. Meg is fogatta. Vacsorásztak este. „Mi lesz holnap a munka?" A gazda ászt feleli: „Amit az alsó szomszédod dolgozik, te is ászt csinádd." Hát a szomszédná meg mi volt? Szalmás háza volt. Keszte a zsuppokat leszennyi, hogy frissen tömi. Az övé meg cserepes volt. Föl és szórta a cserepeket le. Nem mert szóni a gazda. Ez szombati nap vót. Szombaton este ki at ta a parancsot. Aszongya: „Fijam, hátul van egy kis foló a kertembe. Nekem," aszongya, „csinált egy hidat. Ha egyik lábomma lípek, legyen a hid kemény, másik lábba lípek, legyen puha." Hát a gyerek spekulát. „Aj, ez hiszen má meg van. Hama kész lesz a hid." Bement a birkaólba, sorba egypárszázat lemetét. Osztán horta ki. Egyik félin a fejeket rakta. Az jó kemény. A másik felin meghat a gyomrokat rakta le. Ott puha. Hát megcsinyáta a hidat, kész vót. Mikor ement hát az asszony, az asszony aszongya: „Fijam, az étel," aszongya, „ott van a tüszhelen, rakj a tűzre, meg tégy bele petrezselumot," aszongya. Hát a kutyát meg petrezselumnak hittak. Fogta a kutyát, a fazékba dugta. A lábaji fönn kiátak neki. Hazagyönnek. Összecsaptya a kézit az asszony: „Hát," aszongya, „montam neki, hogy petrezselumot tegyen bele." Hát beletette. Újra köllött főzni. Hát harmadik nap az asszony kiment a kertbe, tornászott egy fára. Betakarta magát és ekezdett kiabáni: „Kukukk, kukukk!" „Ej," aszongya a gyerek, „gazduram, én még kukukkot sohase láttam, de észt mast mégis megnézem." Ement a kertbe. Látta, hogy ott fönn ül. „Hát gyere le!" aszongya. De hát az nem mozdút. Fogta a fát, jó megrászta. Leesett a farú, kitörött a nyaka az asszonnak. Meghat. A paraszt észt látta. Efutotta a méreg. „Gyere," aszongya, „ki van az esztendő." Odatette neki. Hát, aszongya, meggyilkúta a feleségit. „Tán nem teccik ?" aszongya. „De nem ám!" Fogta a kést, Egybű lemeccette a gazdának az orrát. Aszongya: „Mast fizess ki." Kiköllötte fizetni. „De," aszongya, „követelem ám a két báttyámnak az orrát is." Az hazavütte a két hattyúnak az orrát is. Jó kibabrát a gazdává. Ezek gyerekmesék. 49. A HÁROM TESTVÉR ÉS AZ ÖRDÖG Hát volt valamikor három tezsvér. Fijuk. De árvagyerekek voltak. A szülejik ehaltak, magukramarattak. A kösség népe meghat mindig hajtotta ükét, minekután hát nem szerettek dógozni. Egy szép napon az idősebbik aszongya a tezsvérgyéjinek: „Tuggyátok-e mit? Most összeszeggyük magunkat, emegyünk hát a nagyvilágnak." 320