Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát az crdőbü kiért. Valami nagy uradalom vót ott. Hát beállított munkájér. Attak neki. Ha huszonnégy óra alatt észt megtuggya csinyáni, kap egy zsák aranyat. Ha nem, akkor lefejezik. Hát a gyereket nem fejesztek le, hanem féhóttig agyonverték. Négykézláb mászott haza. Üresen. A második kiröhögte. Ement az is. Éppen úgy járt, mint ez. No, hát osztán a fijatal megszóllant: „Két okos evót. Fédöglötten jöttek haza," aszongya, „üresen. Majd a buta, a bolond emegy. Az majd hoz." Az annya sütött neki pogácsát hamuból. Ement. Ugyanazon az erdőn keresztű, ahon a két báttya vót. Leüt, hogy ebédül. Megjelent a róka. Három lábon, negyediket huszta. Odamegy hozzá. „Pajtás, aggy egy kis alamizsnát." „Csücsüjj le," aszongya, „falatozz." Együtt ebídűtek. Megvót az ebéd. Leh úszta a lábbelit a gyerek, leszabott egy darab rongyot. Itt hát aszongyák, kapcarongy. Nem? Bekötötte a rókának a lábát. A róka mekköszönte. Aszongya neki: „Pajtás, köszönöm," aszongya, „az ebédet és a szívességet, amit csinyátá velem." Hát hátranyút a róka és kihúzott háromszál szőrt a hátábul. „Itt van pajtás," aszongya, „észt jó becsűd meg. Ha valamikor," aszongya, „bajbakerüsz, fogj egy szál gyufát," aszongya, „égezsd el észt a háromszál szőrt. Ott leszek segiccségedre." Aszonta. Hát avva ebucsusztak. Hová kerüt a gyerek? Ugyanabba az uradalomba, ahol a báttyaji vótak. Kivezették, megmutattak neki egy irtózatos nagy tábla búzát. Észt huszonnégy óra alatt leköllött aratni, berámúni, kicsépűni. A másik tezsvérek valami más munkát kaptak igye. Nem tutták végrehajtani. „Ennire ne legyen gondod, az innivalóra se. Ászt állítunk. De huszonnégy óra alatt rendbe kő lenni, ha nem, fejedet veszted." Szerszámot attak neki. Hát kiment a gyerek kaszáni. Este lett, de ászt se látta ám azon a táblán, hogy ekeszte-e már aratni vagy se. Akkora vót a tábla. Reggere meg hát legyen kész. Hát bizony a gyereket efutotta a búbánat. Mitévő legyen ő? Eccercsak eszibejutott: „Hopp! Talán rókakoma tud rajtam segíteni." Fogta ászt a háromszál szőrt, elővette, meggyújtotta. Egyet lobbant, a róka meg ott át. „Mi baj van pajtás ?" Aszongya: „Nézz körű," aszongya, „itt ez a nagy tábla búza, reggere, meg erre az üdőre észt le is kölleném aratni, haza is hordani, mekki is csépűnyi." „Hukk!" Aszongya a róka. Egyet mokkant. „Feküggy le, alugyá jó," aszongya, „maj én megcsinálom." A róka egyet sippantott. Ami a világon létezett egér, az mind ottermett. Azok leharapták a búzát. Egykettőre levót harapva. Hát ez meg van, fekszik. Az egereket ekergette. Sippantott egy másikat. Megérkesztek a hörcsögök, akik jó tunnak hordani. Azok hazarámúták a búzát. Harmaccor megfújja a sipot. Akkor megjelentek a galambok. Azok tisztázták a búzát. Mekkapta a zsák aranyat. Vigan, énekszóvá ment haza. „Itt a bolond," aszongya, „de nem jött üresen, meg dájdalomma. Jókedvvé, sok pénzzé." 47. A MÁSVILÁGBA VEZETŐ HÍD Szintén vót hát egy szegény özvegyasszony. Annak is három fija vót. Ais ekergette a fijait, hogy menynyenek. Hát az üdősebbik utat vállasztott, elindút. Útközbe talákozott egy jó öregemberre. Jónapot köszöntek. „Hová mész?" „Szolgálatba." Felete neki. „Szegény anyám, két öcsém otthon," aszongya, „sinlődik az Ínségbe." „Na jól van," aszongya, „fi

jam, akkor ejöhecc énvelem. De nálam az esztendő csak három nap. Te ha megteszed, kapsz egy láda aranyat." Hát jól van. Elmentek. Szép épülettye vót az öregnek. Megvacsorásztak, lefeküttek. Reggé a gyereket az öreg főketette. 318