Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Az lehetetlen." „Na," aszongya, „maj mingyá kitudódik." Az asszon hát ászt a csomó kártyát kirakta. Aszongya: „A többire má nincs szükség. Itt a kártya megmutassa," aszongya, „magának két vőlegénnyé van. De a kettő csak egy." „Hát hogy eresem?" Aszongya a királleány. Aszongya: „Maga szerelmes a tehénpásztorba. Másoccor," aszongya, „a megmentőjébe is. Pedig a kettő," aszongya, „csak egy. Merhát a tehénpásztor a megmentője is." Hát asztán lemagyarászta neki. Aszongya: „Ha az én szavajimnak nem hisznek, tessék," aszongya, „lesétányi az istállóba. Ott van három órijásnak a kulcsa, ahogy az orijásokat legyoszte. Ott a három ruha, amibe megjelent magaelőtt a sziklabarlang előtt, meg a kardvivásná is. A három paripa meg," aszongya, „kinn van ebbe, meg ebbe a szénapajtába." Hát akkor a leány nem tutta örömibe, hogy miccsinájjon mast. Hát fogták magukat mind a hárman, le az istállóba. A szénát megérnetek. Ott hát a három öltöny ruha, ott a kulcsok. A lovakra má nem vót kíváncsi a királleány. Ha ez igaz, akkor az is igaz. Visszatért. Jól meg j utal maszta a kártyavetőasszont, meg az őrt is jól megdugta. De, hát hogyan hozzák észt mast az édesaptyának, elő, a királnak? Hogy ők hogyan túrták észt meg. Hát asztán mégis a királlány kitaláta, hogy őtet az édesaptya ugye rettenetesen szereti, hogy ü főketti az édesaptyát és aszongya neki, hogy ü álmodott valamit, hogy jöjjön e, megnézik, hogy igaz-e. No, hát még az éccaka, még azon hajnalba az édesaptyát főketette. Az aptya szót is fogadott. Kettesbe lementek az istállóba. Hát a szegény legén éppen mosakodott. Meghajút, köszönt. „Bocsánat, fenséges királlom," aszongya, „szégyellem magamat, hogy így találom magamat." „Ó," aszongya, „fijam." Az öreg így a fejin végigsimított. (Ekkor hozzám lépett a mesemondó és az én fejemen végigsimított.) A gyűrűbe megakart az ujja. Kiveszi a gyürüt. „Hát fijam," aszongya „te a gyürüt nem az ujjadon hordod, a hajadba?" Akkor letérdet, összetette a kézit. „Fölséges királlom, elvagyok árulva." De az öreg nem bántotta. Odament a kerékjászolhó, fogta a vazsvillát és a szénát megemete vele. Hát látta, hogy ott vannak a drága öltönyök. Megfordul, odament a gyerekbe : „Fijam, itt a lányom keze. Neked adom. Nemcsak azér, hogy a lányomat megmentetted, máskülömben is." Aszongya. Ott köllött hagyni az istállót. Na, ez megvót. Hát aszongya: „Mast intészkeggyünk, hogy ménné gyorsabban összekerüljetek." Hát valamikor nem úgy vót, hogy minden fille iratok költöttek háromhétig kifüggeszteni. Azokná egy-két nap alatt megtörtént. Hát ott osztán el monta az összes vendégek között. Aszongya: „Trónörökös lettem, de," aszongya, „nekem, szegény árvagyerek vagyok, voltam," aszongya, „de több kincsem van, mint az országnak. Persze ászt nem monta, hogy üneki még van. Se a lánnak, senkinek. Akkor asztán megmonta, hogy ü kicsoda, hogy ü mit vitt végbe. Ott emonta az urak előtt, hogy az öreg királ sirvafakatt a népek előtt, hogy ü kit fogadott az országjába. Hogy micsoda vitészt. No, hát osztán ott mulattak, ittak, ettek. Aszongyuk, étek, haltak is. Aki megmaratt, az máma is él. Evve vége lett. Meg ott mikor leatta az izéjit, etünt a kard, etünt a furulla, etünt a gyürü. Akkor lett vége. 46. A HÁLÁS ÁLLATOK Hát vót valamikor egy szegény özvegyasszony. Annak vót három fija. De igen szegények vótak. A legf ijatallabbikat, ászt hűiének tartották. Hát az üdőssebbiket annyira zavarta má az annya, hogy mennyen má valahova és valami munkát vagy ugye hát valamit, pár garast hozzon a hászhó. Hát hamubú sütött neki pogácsát. Avva utnakindút. Elérkezett egy erdőbe. Megehüt. Leüt. Odasompolgott egy sánta róka. Kért tülle alamizsnát. Ászt felete: „Magamnak sincs. Keress magadnak!" A róka otthatta, ement. 317