Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nyelvcsoportból került ki, a negyedik és ötödik szintén az én hangszalagomra került Stinatzról, a horvát faluból. Ez a tény bizonyság arra, hogy a magyar és horvát nyelvű falvak lakói zártabb közösségekben éltek, mint német nyelvű szomszédjainak. (A stinatzi [Pásztorháza] horvátok meséiből eddig két kötet jelent meg.) A középpulyai gyűjtés külön fejezetet jelent életemben. Pénzem nem lévén, szállást sem kaptam. Végülis a német neve ellenére kemény magyar, Maurer Rezső talált egy megoldást. Neki csak egyetlen ágya lévén, nem fogadhatott magához, de egyik Bécsben élő rokona házát, télen ő kezelte. A tulajdonos csak nyáron jött ide. Ott alhattam meg, ami viszont nem volt egészen egyszerű, mert ezt senkinek sem volt szabad megtudnia. így aztán este bemehettem, de nem volt szabad világot gyújtanom és reggel még kivilágosodás előtt kellett kiszöknöm. Nem volt könnyű, de megérte. Nemcsak egy mesehallgató közösségbe kerültem be, hanem más téren is sokat tanultam. Már elég mese jött össze, amikor az egyik napon bementem a községházára, ahol éppen akkor lett vége a képviselőtestületi gyűlésnek. Büszkén mondtam a bírónak, hogy mit találtam. Egy mesét le is játszottam neki. Vele együtt az összes tanácstag hallgatta. Jani bácsi befejezte a mesét, a bíró meg csak azt mondta: „Hát ez meg mire jó? Ijjen semmi emberről akar maga rólunk írni? Irgyon arrú, hogy millen az uj iskolánk." Csak a járási szolgabíró (Bezirkshauptmann), aki horvát volt és magyarul is hibátlanul beszélt, biztatott, csináljam tovább itt is, meg a horvátoknál is. Pulyai gyűjtésem, mint ahogy már megemlítettem, nem volt összefoglaló, de mégis sokoldalú lett. Az öreg Dominkovics Ferenc és néhány kortársa ugyancsak segítségemre voltak és sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a burgenlandi magyarok hagyományos kultúrájáról mégiscsak összefoglaló képet kaphattam. Ezt, húsz évvel később egyik pulyai diáklányom, Kulmon Erzsi, egészítette ki a helységről készített doktori munkájában. Egy másik, Kniesz Rozwitha, most hasonlítja öszsze a pulyai magyarok kultúráját a szomszédos horvátokéval és a németekével. A csajtai majorból (Schachendorf) Alsóőrre átköltözött és onnan Vörösvárra áthúzódó Pesti Ernőn keresztül kerültem a majorbeliekkel össze, ahol együtt éltem a cselédekkel. Itt ismertem meg azt a kultúrát, amelyet eddig mi a parasztival azonosítottunk. Ezt, a „Kire marad a kisködmön?-"ben írtam le részletesen. Itt csak annyit, hogy a szegényes tárgyi kultúra mellett egy hihetetlen mélységű szellemi kultúrába kerültem bele. Ismét csak nevek jutnak eszembe. A jóbaráttá vált Janzsó Józsi és a Gerséről idekerült felesége, meg Erdődyék. Később a Fertő melléki majorokban Német Miska bácsi és az áldott emlékű Székely Margit néni. Hej, de sok sírkereszt sorakozik már mögöttem! Községek, nevek. A nevek mögött emberek, közösségeik kultúrájának hordozói a nyugati magyar határ pereméről. Mintegy tizenötezer órás magnófölvétel őrzi a hangot, a többi bennem él. Az anyag fele magyar, a többi horvát és német. Élő emberek kultúrája, amit mindenki az anyjától örökölt nyelven ad tovább. Azt, amit elődeiktől átvéve koruk Szerint maguk is alakítottak. Ez a hagyományos kultúra örök stafétabotja. Itt tanultam meg, hogy a kultúra tartalmát, annak tagjainak a közösséggel szemben vállalt, felelősséggel megélt élete adaja meg. Ez 29