Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hát mikor mész vissza?" „Hát egy párnapmulva visszamegyek." Adott neki pénszt, hogyhát vigye az aptyának. Adott egy üveget, hogyhát vegyen itt, meg itt bort, ászt is vigye neki. „Meg, ha szükség van neki valamire, akkor csak jöjjön, kűggyön valakit, műnk szívesen segítünk." Hát persze a gyerek a pénznek igen megörűt, hogy kapott. Sijetett, hogycsak menekűhessen ménné messzebb. Megcsúszott a gyerek, etörött az üveg. Hát most borosüveg nincs. Hát osztán foltatta az uttyát. Szállás mindig keveredett. Megin egy kösségbe érkezett. Estefelé lett az idő. Betért egy hászhoz, kaphatna-e szállást. Az asszony aszongya: „Ha teccik," aszongya, „itt van, elfekhecc. De ágyat nem tudok anni részedre." „Akárhol," aszongya, „csak ne köllek az ég alatt lenni." A gyerek fáratt vót. Aszongya: „le is fekszem mingyá." Le is fekütt. De a gyerek nem alutt. Eccercsak hallá, hogy valaki kocogat. Hát ki lépett be? A pap. Jóestét köszönt. Az asszony aszongya: „Tessék heletfoglani, tisztelendőúr, mingyá hozom." Hát hoszta a tőtöttmalacot. Elejbetette a kugelhuffot az asztarra, meg a literes üvegbe bort. Hát elakarja a pap kezdeni a vacsorát, zörgetik az ablakot. Az asszon kiszól: „Ki az?" „Én vagyok, annyok." Gyütt a gazda, vásárrá ökröket hajtott. „Te illen korán gyüssz máma?" aszongya. „Ja," aszongya, „üdőbe sikerűt vennem. Nem is vettem üdőt még ebédre sem. Iparkottam, hogy hazaérkezzek." Hát most miccsinál az asszony? Gyorsan az üveget a pad alá állította, ami az asztalokná szokott lenni. Kugelhuffot az az asztalfijokba, malacot fő a kalhatetejire. Papot meg egy ládába zárta. Osztán kiment hát az urának kaputnyittani. Adott valami kis szénafélit az ökröknek. „Gyere Mari, igen éhes vagyok. Acca valamit enni." Hát nyújtott gombócot, ha ismeri, ászt vitt neki tejbe. A gazdának. A gazda meg is keszte a falatozást. Eccercsak a gyerek eköhintette magát. Hát a gazda főnéz. „Mi van itt?" Aszongya. „Micsoda köhögést hallok?" „A," aszongya, „egy fijut fogtam szállásra. Ott a szurdíkba nyugszik." „Attá neki vacsorát?" Aszongya: „Nem." „Nahát akkor kecsd fő, ais éhes lehet." Hát főket a gyerek. De a nyújtott gombóc nemigen Ízlett neki. Nem teccett. Annak a foga má csikorgott a malacpecsenyére. Hát szokásszerint, ha valakit fogadok, érdeklődök. Kérdi hát a gazda: „Honnan jössz?" „Innejd és innejd. Szegények vótunk," aszongya, „hát ementem szolgálatra. Beszegőttem a kanászhoz, agyondobtam a malacot. Megszöktem. „Mekkora volt?" „Na, gazduram," aszongya, „valamivé nagyobb vót, mint ami ott a kálhán van." Hát a gazda főket. Nézi. Ott a pecsenye, a tőtöttmalac. Nyujtottgombócot féretóták, neki a jó pecsenyének. Falatosztak hátcsak tovább. „Hát így, meg így történt. Megfogattak gyerekre vigyázni. Igen sírt. Megharaguttam, fogtam a szőlőkarót, rácsaptam a gyerekre. Agyonütöttem." „Mekkora vót?" „No, gazduram, a sokká kisebb vót, mint ami ott a ládába van." aszongya. Hej, akkor a gazda már észregyütt. Itt valami kutyaság van. Fogta a bikacsekjét, kinyitotta a ládát. Hát ki van benn ? Szegény pap. Jó enadrágóta a bikacsékke. Visszaűtek. Megint tovább falatosztak. De a gyerek csak mesét. Megy a városba, nézegette a házokat, egy nő, aszongya, kikijátott. „Hogy mit nézek? Hát ászt a lukat, ahol lejestem. Hát föhítt, hogyha nem ismerem-e hát az édesaptyát? »De én.« Kaptam egy kis pínszt, üveget, hogy vigyek neki bort." Hát, mikor mongya, hogyhát mekkora vót az üveg, „Na," aszongya a fickó, „körübellü illenforraa, mint itt a padalatt áll." Hát szépen a gazda lenyúl. Ott a literes üvegbe a bor. Fővették. Mast nemcsak ettek, hanem ittak is. 296