Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Aszongya neki a kakas, aszongya: „Elég bolond ember, buta ember az, aki," aszongya, „egy asszonnak nem tud parancsúni. Nekem," aszongya, „százszám van az udvaron, mindnek tudok parancsúni, ez meg ennek az egynek se." Akkor föugrott a koporsóba. Elő a bottyát. Jó agyonhupáta a feleségit. Többet nem lett kíváncsi, hogyhát mit röhög. Úgy lett ösztán békesség. Merha megmongya, meghalt vóna. így a kutya, meg a kakas megmentette a halált u. 31. AZ ÜGYETLEN FIÚ SZERENCSÉJE Volt eccer valahol egy szegény család. Sokat ehesztek a gyerekek. Osztán a nagyobbik fijú meggonduta a dolgot. Aszongya: „Édesanyám, aggyá ekkis ruhát, én elmegyek valahová szolgálni, vagy valami munkára." Hát el is ment. Ment, mendegét. Estefelé elérkezett hát egy faluhoz. Betért az első házba, ott szállást kért. Hová kerűt? Hát a kösségi kanászhoz, disznópásztorhoz. Kérdi a kanász tülle: „Hova mész fi jam vagy honnan jössz?" Hát ü mongya, igen szegények, hát ü kénytelen elmenni, mer éhenpusztulnak, valami szolgálatra, vagy valami munkára. „Na," aszongya, „jó hogy jötté, akkor nálam maradhacc, disznókat őrizni segithecc." Hát a gyerek bele is egyezett. Attak neki jó vacsorát. Reggé főket, kapott reggelit. A kanász megetette a bikákat, ászt asztmongya: „Mast elmegyünk, kihajcsuk az állatokat." Hát ki is hajtották szépen. Egy taknyos kis malac volt kösztük, az sokat garázdálkodott. Délfelé aszongya a kanász a fijunak, akkor a fektetőre hajtották az állatokat, „itt" aszongya, „könnyen vigyássz rajok. Én hazamegyek, megetetem a bikákat, asztán hozok ebédet." Hát osztán a malac mindig garázdálkodott. Megharagudott a gyerek. Fogott egy követ, a malac után dobott. Fejbetalata. A malac megdöglött. Most miccsinal? Ő hiszen annyi fizetést se kap egy évbe, hogyhát ü a malacot megtunná fizetni. Egyet gondút. Olthatta a csordát. Lokec! Meglógott. Hát valami hegyre kerűt fő. Foment. De a túlsó oldalon igen haránték vót, lassan, alig birt menni. Hát osztán nekiiramodott, lefutott tulsóldalon. Hát a lapon szőlőt kapáltak. Az asszony odakijátott: „Fiju, hovafucc?" „Hát," aszongya, „igen hörtelen volt itt a domb, lassan nem bírtam, hát megiramottam." „Hát hova készüsz, vagy hova mész?" „Szolgálat után. Szeretnék valami périszt keresni." „Na, gyere fiju, nekünk úgyis szükségünk van illen fi jura." Ott meghat egy kis csecsemő volt, mint a régi szokás szerint főkötöttek valami abroszt vagy ponyvát, osztán hucsliszták a gyereket. A gyerek jó alutt. Az asszony aszongya: „Fiju, te maraggy itt a gyerek mellett, maj mink ebédet hozunk neked jót. Vigyázz a gyerekre." A gyerek megébrett, sirt. Akármiccsinát, de csak kijabát, kijabát. Fogott egy szőlőkarót, odacsapott. Agyonütötte a gyereket. Most megin megiramodott. Futás. Elérkezett egy városba. Hát ű ollasmit nem látott, hogy emeletes épületek voltak ugye a városba. Ugy leste a házakat. Egy nő kiszót az ablakon: „Fiju, mit leső?" A fijú aszongya: „Ászt a lukat, amin leestem." „Hát nem az égbű esté le ?" . „De bizony onnan," aszongya a gyerek. „No, gyere be hozzánk," aszongya, „egy kicsit." „Hát," aszongya, „nem ismered az édesapámat? Ekkor és ekkor halt meg." „Dehogynem," aszongya a fijú, „igenis jól ismerem. Napokba fótoszta meg a cipőjimet," aszongya. „Rongyos cipőket kell ott neki varogatni, foltozgatni." „Ejnye," aszongya, „hát mér nem jön ü is haza?" „Na," aszongya a fijú, „mindenkinek nem szabad ám ehagyni a menyországot. Nekem," aszongya, „véletlen szerencsém volt." 295