Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát az a mónárlegény, ahogy a malomszobába vacsorásztak, csupa aranyedénybű étkesztek. Ez szeget ütött a mónárlegénnek, hogy ennyi aranyat itt. Miilen jóvóna az üneki. Hát ais táltos vót, a mónárlegén. Accsak leste ükét, mer egész éccaka örlött, ment a malom, törgött. De a tisztek szundikátak. Az fogott valamit, szekerceféllinek mongyák, ollan baltát és belépett a malomszobába. Sorba, mind a hét tisztnek levágta a fejit. Az edényeket összeszette, meg evitte. A malom állán vót nagy homokkupac. Oda a homokba démette. Megeresztette a vizet, hogy a homokot is etakarja, hogy ne vegyenek észre semmit. Hát reggé gyünnek hát a tisztek miatt mások, ugye csapatok. Hát nincsennek tisztek. Meg vannak gyilkúva. Hát kit fogtak elő? a molnárcsaládot. Meg mingyá ki is akarták végezni ükét. Mer ott rögtöni Ítélet van. Hát a legént nem bántotta senki, csakhát a molnárcsaládot izéte. Hát ü valamit észrevett. Hát valamit, feszitővasnak mongyák, ekapta a feszitővasat. Ott neki. A francijákat Magyarországbu mind kihajtotta. Ehajtotta Párizsba ükét. Magánossan. És ott beállított a királ elejbe. Hát a királ nagy könyörgésse. Hogy mekkegyelmezett a királnak. De jó jutalmat kapott. Hát így Magyarország megszabadút a francija uralom alul. Hogyhát nem a franciját illeti meg. Egy, egyedül egy ember hajtotta ki a francijákat. 28. A VARÁZSHEGEDŰ Hát volt valamikor egy muzsikus. Hegedűs, nem sipos.* Az ment a nagyvilágba mindenfelé. Hát megtutta a muzsikus, hogy egy igen gazdag zsidó sok pénzzé megy. Ement hát ki az erdőbe és megleste a zsidót. Agyonüti a zsidót szóvá, hogy a pénzit mekkaparinthassa. Hát annyira ment a dolog kösztük, hogy a zsidó könyörgött, ü odaggya a pénzit, csak engeggye ütet szabadon. Hát mekkegyelmezett neki. Zsidó ement haza és föjelentette a muzsikust. A csöndérek értementek, efogták. Bedobták a börtönbe. A hegedűt evettek tülle. Hát többet nem jáchatott. Hogyhát gyilkúni akart, meghogy hát a pénszt erabúta, a muzsikust halálraitéték. De a zsidó ászt kérte a bíróságtú, hogy azon a szinhelen, ahol ütet megakarta gyilkúni, hogy ott húzzák fő egy fára. Na, má hát el is kísértik. Nagy tömeg kisérte ki hát abbú a falubú vagy városbú. Hát előbb, mint föhuszták, ászt kivánta a muzsikus, mikor kértték, mi az utolsó kívánsága, aszongya: „Nincs egyébb kívánságom, csak eccer aggyák kézibe még a hegedüjít, hogy ü egyet jáchasson." Hát addig nem huszhattyák föl, elköltöttek menni. A hegedűt a kezibeatták. Hát mikor eccer a kézibe vót, a zsidó má tutta, hogy mast ü kerül a bajba, mer mutatott stikliket a muzsikus má ott abba a kösségbe vagy városba. Mer a muzsikájának, ha rászót, hogy: „Húzd észt a nótát," aki ott a környéken vót, az mind táncóni köllött. Akkor a zsidó ekijátotta magát: „Kössenek a fáhó engem!" Mer a zsidó táncóni köllött vóna. Hát mekkötöszték a zsidót hát egy fáhó. Ü meg hát ott át, meg a hegedű szót. Hát a zsidó ekeszte ott hát, [mutatja a mesemondó, hogyan rángatózott ide-oda.] Ugyhogyhát keresztüdörgűte a hátát a fán. A többijek mind táncútak. A bíróvá együtt az egész közönség. De hát azok szabadon vótak, de a zsidó megvót a fáhó kötve. Az keresztüdörgűte az egész hátát a fátul. Kijabátak, hogy „kegyelem, kegyelem!" a népek. Hát így kegyelmet kapott asztán a muzsikus. Akkor a bíró osztán odalépett. Aszongya: „A kegyelmet mekkapta, de minekután, hát üvelük észt az izét csináta, hogy mind táncút." „Ja," aszongya, „urajim, ha én a hegedűmet a kezembefogom, nemcsak magukat, hanem az egísz világot táncútatom," aszongya. „Na," aszongya a bíró, „ászt mégse hiszem. Mink nem sokan vagyunk. Hát," aszongya, „csináljunk egy próbát." Hát az egész falut vagy várost, má nem emlékszem, az egész népet mind hát egy térre kiizéte, ha létezik-e az? Hát csakugyan, beledöntött a hegedűbe, hogy az egész mind táncúni köllött. Ott nem vót kegyelem. Hát így kibabrát. De a kincs, a zsidó kincse az nála maratt. Ászt nem vették e tülle, ászt visszakapta a bíróságná. * A veje, aki a cigányzenekarban klarinétos, jelen volt és rámutatott. 292