Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
29. A CSODAKOCSI Hát vót eccer valahol egy királ, akinek egy huszonegyéves lánya vót, de soha az életébe nem nevetett. Hát a királ kiatta az országnak, hogy minden fijatalember megjelenhet. Hajaz ü lányát képes megnevettetni, feleségül kaptya. Királságot is. Hát vót egy szegény család, annak vót három fija. Ezek is pockot kaptak. Monták az aptyoknak: „Mijis emegyünk, talán lesz szerencsénk." Hát a két üdősebbik fiju utnakindút. A lekkisebbik, a fijatalabbik: „Én ráérek," aszongya. Accsinát egy szánkót. Kerekeket rá. Hajaz utón megy, hajcsa. Ha hóba kerül, kerekeket leveszi, akkor szán lesz. Mikor mekkészűt a szánkó, ebucsuzott a szülejitű. Aszongya: „Megyek most hát a világba szerencsét próbáni." Hát ment, ment, hajtotta a szánkóját. Elérkezett egy kösségbe. Ott fövirágoszta hát a szánkóját. Mindenfille virágokat lopott. Igen szépen kiizéte a szánkóját és úgy hajtotta. Elérkezett egy másik kösségbe, ami lekközelebb vót má a városhó, ahol a királ lakott. Természetes, valaki valamit észrevesz, arra a nép kiváncsi. Vótak lányok, hogy kinnvótak az uccán. Azok utánamentek, hogy virágot lopnak. Aki erre a virágra nyút, az ottragatt a virágná. A szoknya meg foment egészen a nyakába. Ott mezítelen. A másik akar segíteni, ais odaragatt. Egy asszony meg kenyeret sütött. Hát avva pemette vagy minek is mongyák, ahogy a tüzet kupucúta, ammeg kiugrott, hogyhát pemette jó a valagukracsap a lányoknak. Ais ottragatt a pemette. Ezeket csak vitte a fickó. Hát elérkezett a királlivárosba. A népeket szetté össze százává. Odaragattak. És mind mezételen, hogyhát lenn az alsótest mezételen. A ruha, minden fönn vót. A királ meg a lányává épp az ablakná kinésztek. Mikor a királlány észt meglátta, hogyhát micsoda jáccódik le, enevette magát. A királ mingyá kijabát: „Hej, fijatalúr, jöjjön vissza." Akkapta meg a királlányt, mer megnevetette. így osztán mekkapta a királlányt, meg a királságot is átatta neki. Allett a királ abba az országba. Boldog ember lett. 30. A BESZÉLŐ ÁLLATOK Valahol Magyarországon volt egy fijatal házaspár. Született nekik egy fijok, De a fiju csak egypár napos volt, a szüleji elhatak. Hát ki veszi gondba hát a gyereket? A kösség. A kösségre kerűt. Hát a kösség kihirdette, hogy aki efogaggya hát a gyereket nevelésre, ennyit, meg ennyit kap. Hát vót egy paraszt, az jelentkezett. El is vütte a gyereket. A parasztnak meg vót egy kislánya. „Má mindegy, gondúta magába, egyet nevel az asszony vagy kettőt." Hát a két gyerek úgy lett neveve, mint tezsvérek. A gyerek nem tutta hát, hogy ű nem idetartozik, ugyebár. Hogy nem azok a szülőji. Hát fó'cseperedett a gyerek. Hát mi lett a foglalkozása? Birkapásztor lett. Igensok birkája vót a parasztnak. Nagy legelőjök volt neki kint. Hát mindig csak ott legetetett. Eccercsak hát talákozott ollan emberre, aki fővilágositotta a fijut, hogyhát ű csak fogadottgyerek. Hogy próbájjameg, kérjemeg a lánnyát, hogy nehogy ingyen szolgálton ott a parasztná. Hogyhát üneki is legyen. Hát egy szép napon meg is kérte a lány kezét. Megfogta hát a paraszt a fijut, meg evezette egy szobába. Hát ott vót egy nagy tulipánosláda. Ászt kinyitotta. Aszongya: „Nézd fijam, ha ennyi kincsed lesz, mint a lányomnak van készétve, akkor mekkapod. Máskép nem." Hát erre osztán törte a fejit a fiju. Kihajtotta hát a juhait. De valami erdő volt közelibe. Igen forró nap sütött, osztán odahuzókodott az erdőszéllire, meg ott a hűsre letelepedett. El is alutt. Megébrett. Az a csúnya recsegés, pattogás ott létezett. Föugrik. Hát mit lát? Az erdő lángba vót. Hát az állatok mind futottak. Az a csattogás, pattogás, minden. Menekűtek az állatok.
