Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

26. A KÖZÉPPULYAI TÁLTOS Hát itt valamikor volt egy ember. A bárónak a kertyibe vót a háza, a f'ó'sö felin. Még a fundamentumba tűnnék még máma is mutatni, hacsak ez a fijatal gazda nem fejtette e onnaj. A fundamentumot meg lehetne taláni. Itt vót hát egy ember, az tizenhat évet szógát a huszárokná. Hát ez az ember tátos vót. De a lova is tátos vót neki. Egy szép napon hát egy huszár hozzáment, könyörgött, sürgős jelentést köllene vinni valahová, aggyá oda neki a lovát. Aszongya: „Jóbarátom vagy," aszongya, „odaadom, de egy föltétellé. Hogy az én lovamrú le nem szász. Mer ha leszász," aszongya, „akkor baj van. Csak a helszinen, ahova a jelentést viszed, ott leszáhacc, de máshol sehol." Az illető meg leszát, mert szükségre köllött menni. A lova meg etünt. Otthagyta a lova. Többet a lovát visszásé kapta az a szegény huszár. így azután bosszankodott. Hát így a lova etünt, beatta a leszerelissit is. Le is szeret a katonaságtú. Kapott szíp vékkielégitést és ideköltözött hát Pulára. De nem nősüt meg. Úgy maratt mindig. Hát valamikor mitőllünk is, meg hát itt a környékrü is tyukászok vótak, disznóhajcsárok. Ott Szerbijába lementek, Horvátországba, asztán egy naccsorda disznót hajtottak, itt meg elatták. Avva kereskettek. Hát aki itt vót, mert észt a birtokot Smiráknak hifták, annak vót egy gazdája. Középpulai. Hát ezek ketten ementek Szerbijába és disznókat hajtottak. Ezek, mint segédek. Nem vállalkozó, hanem mint segédek, hajcsárok. Hát fő is hajtották. Itt Szombathel környékin vót egy csárda. Mer a csárdák azok szabadok vótak mindég. Hát oda behajtották a disznókat éccakára. Vacsorásztak és csak a padlóra a vendégszobába feküttek le. Eccercsak beállított tizenkét betyár. Valamikor a betyároknak baltájok vót, nem fegyverök, s azokat „zsuppsz!" csak a mestergerendába belevagdaták. A betyárok közű egy mepgiHántotta, hogy ott a sarokba feküsznek emberek. Kocsmárost kérdik: „Mifélék feküsznek ott?" Kocsmáros aszongya: „Két szegény disznóhajcsár." „Keccse fő őket." Odakellett a két ember menni, meghat velők mulatni. Hát az öreg tátos ammindig a baltákat vizsgáta. Eccecsak főket a székjirű, odament, kijemet hát egy baltát, oszt ott vizsgáta. „Na," aszongya „kitűnőjén ki van fenve. Elessek, mint a borotva. De," aszongya, „én csinánék fogadást, hogy nincs közöllök ollan ember, aki az ű kézit keresztü tunná egy csapásra vágni." Hát bizony ezek az betyárok nészték az öreget. Egyikse vállalkozott, hogy az ü kézit levágja. „Ej," aszongya az öreg, „gyáva emberek. Magok illen finom baltává nem merik," aszongya, „a kezemet levágni." Aszongya, „nézzenek ide." Odatette a kézit az asztarra, föjemete a baltát, tejjes erőve keresztűvágott. Csak annyit láttak meg, hogy gyönge fonalszál történt vóna, hogy megismerte. Mikor észt meglátták a betyárok: „Fizetünk!" Megfizették, ami bor ottmaratt. „Maguk csak mulassanak tovább." A betyárok meglógtak. Megijettek az öregtű. Hát, amit tátosnak mondunk, ászt úgy írják, hogyha az a csecsemő megszületik, ha hat órát körösztü él, ászt nem tuggyák elemészteni. Mer annak a teste ollan lesz, mint a gumi. Hát a gumit megvághassa az ember, ászt nem viszi e. Aszongyák, hogy annak megvannak az összes fogaji és a hátgerince az szőrös. De, hát máma ki van adva orvosoknak, bábáknak, ha illen rendkívüli a világragyün, ászt rögtön fujcsák meg, hogy az ne terjeggyen. Hát az megy. Nincs neki nyugta. Az mindig a fődet mássza, csússza. 27. A FRANCIÁK ÉS A MOLNÁRLEGÉNY Hát valamikor itt Magyarországon vót egy malom. Vízimalom, hát mint mongyok. Abba malomba vót egy molnársegéd. Az abba az időszakba vót, mikor a magyar a francijáva harcút, hogy a franciják bejöttek Magyarországra. Hát abba malomba hét tiszt kerú't éccakára. De akkor má a franciják előbbre vótak. Ezek a tisztek ott meghátak. 291