Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

hűséget. Egy cukroskiszniért cseréltem be. Még most is kísért a gondolat, mi lenne, ha én ezt a rangjában lecsúszott ládát megszólaltatnám: „En, nemes Pathy Mária ládája mesélek." A tetőszerkezet keresése itt is segített. Annak ellenére, hogy a szigetiek, a nemesi közösség 15. század végétől szinte hiánytalanul fennmaradt levéltárát a Szék-patak (Zickenbach) partján az ötvenes évek végén elégették, mert a helyiséget másra akarták felhasználni, a padlásokon még elég öreg iratot találtam. így egy 18. század végéről származó lyukas cserépfazekat is, amelyikből, amikor belenyúltam néhány egér ugrott ki, de ami benne maradt, az volt a fontos. Ez volt a családi levéltár. A legöregebb irat Nemes Vas Vármegye Eskütjeitől származott, 1646-ból és így kezdődik: „Mi Miklós János Vaswarmegyenek Esküttyö. Item ... öszwö gyülekezvén Istenben elnyugodott Szarka Jánosnak ingó marhájának rewidialasara..." Ebből a csöbörből összejött háromszáz szigeti esztendő és később, a már említett eszközkutatási könyvem, amelyben a Balaton és Graz közötti délnyugat pannóniai táj tárgyi kultúrájáról kíséreltem meg áttekintést adni. Az iratokat meg is beszéltem Pathy Miska bácsival, Pathy Samuval, aki legjobb szigeti mesemondóm lett, majd a korombeliekkel, Pathy Ernővel és Pullay Jenővel is. Egyik lépést követte a másik. Sziget szomszédságában „oláhok" (Walach) élnek, akiknél Oláhciklényben (Spitzzicken) éppen úgy otthon lettem, mint a másik oldalon fekvő Vasverőszéken (Eisenzicken), ahol németül beszéltek. Tekintve, hogy Alsóőr összenőtt már Vasvörösvárral (Rotenturm), oda is áttévedtem. A domb mögött húzódik meg Őrállás (Oberdorf), és Városszalónak (Stadt-Schlaining) sem volt messze. Amikor már Alsóőrön kiismertem magamat, könnyebben ment a munka, mert függetlenül a lakosság anyanyelvétől, mindenütt egy, a szomszédos stájerországi befolyás alatt álló „vasi-kultúrával" találkoztam. Mindenütt emberekkel kerültem össze, akiknek szava, élete megragadt bennem. (Mindig elkalandozom a metodikai leírástól. Úgy érzem, hogy ennek megvalósítása könnyebb volt, mint leírása. Most, amikor az itt megkezdett út folytatását lépésről lépésre papírra akarom vetni, egymásután megjelennek azok az arcok, amelyek huszonnéhány évvel ezelőtt törekvéseimet eredménnyel töltötték meg. Ez annak bizonysága, hogy nem kutatási alanyokkal, hanem emberekkel találkoztam össze.) Sok falut sorolhatnék fel, köztük Wolfaut (Bolfa, Vasfarkasfalva) is, ahol első látogatásomkor még nem gondoltam, hogy majd alig néhány év múlva itt szervezem meg Európában elsők között a monographikus falukutató csoportot. A Pinka-völgyéből aztán átlátogattam a Csáva-patak (Stoober-bach) melléki magyarokhoz is, Felső- és Alsópulyára. Nem tudván magamat megosztani, itt nem szándékoztam összefoglaló kutatást végezni. Egy „mindent összehazudozó ember" híre húzott ide. A középpulyai plébános említette meg, mondván, hogy talán megéri. Egy árva vasam sem lévén egy vásározó csizmadia segítségével oda is kerültem, és itt találkoztam össze Ribarics Jani bácsival, akit a faluban csak az „öreg Kilenc" néven ismertek. Róla később lesz majd még bőségesen mondanivalóm, itt csak annyit, hogy eddig osztrák földön még senki sem akadt, aki annyi mesét mondott volna el, mint ő. Csak úgy mellékesen említem meg, hogy a második legtöbb mesét elmondó ausztriai Pesti Ernő volt, de a harmadik is a magyar 28