Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát persze az óriás zúzta, morzsúta a követ, de az nem ment. A királfi ahogy zúzta, ott a nedv hát csöpögött belőllö, mer teli vót a marka sajttal, mivé abbúl a nedvességet kizuzta. Hát észt az óriás nem volt képes. Kihuszta a karggyát: Zsuppsz! levágta az óriást. Avval föltárta az uttyát tovább. Beesteledett. Hárman vótak az óriások. Hát az óriás nem tért haza este. Másik kettő gondukodott: „Itt baj van, itt valami történt." Hát ementek keresni. A királfi meghat a zsebjeit, tarisznyáját telirakta kövekké és tornászott hát egy hatalmas fára és onnajd lesekedett. Hát gyütt a két óriás. Szimatutak, zabogaztak: „Itt van a közelibe, akárhol van. Itt idegen van." Na, hát sötét lett. Nem láttak az óriások semmit. Mit tegyenek? Lefeküttek ugyan az alá a fa alá, ahol a királfi volt fönnt. Ez mikor látta, hogy kezdenek szunnyadozni kicsit, fogott egy követ, „zsuppsz!" az egyiknek az orrahegyire eresztett egyet. Az főket, a másikat jó szájondörgűte. „Mit piszkálod az orromat," aszongya, „itt? Haggy nyugodni." Hát megin egy tovább „zsuppsz!" Má a kő megin az orrán vót. Fölugrott mérgibe az óriás, ekeszte ütni a tezsvérgyit vagy ki vót. Agyonütötte. О tovább elalutt. Észrevette, hogy már szunnyadozik. О szép lassan a fáru lefelé. Kihuszta a karggyát, „zsuppsz," levágta az órijást. Hát az órijás megszűnt. Azután kipihente magát. Hajnalba főket, asztán szépen föltárta az uttyát tovább. Hát ahogy megy, mendegél, csak hall hangot : „Édes Istenem, segiccs meg, könyörüjj rajtam Uram, segiccs ki a bajbu." Hát iparkodott a hang után. Hova érkezett ? Egy irtózatos nagy várhoz. Kétésfélméter magas kőfallal körül vót kerítve. Vaskapu bezárva. Nem tud bejutni a várba. Hát mi lesz itt? Csak: „Segiccség, Uram segiccség, segiccs!" Csak ászt hallotta. Látni, nem látott semmit, mer a nagykapu alatt a zár vót. És ott fönn volt a rács. Hát miccsinállot? Lehuszta a cipöjit és ahogy azok a gombok vannak hát a kapun, amivé összevan szorítva, valahogyan a lába ujjaival kapaszkodott és fölizéte magát, hogy a falat elérje. Hát, mikor fölkerűt a falra, letekint. Mit lát? Méternyé magasabban a kigyók uszkának az udvarba. Lefekütt a kőfalra, kihuszta a karggyát és ekezdett hát vagdani, ahogy birt. Mikor má annyi hel vót, leugrott, kétkézberagatta hát a kardot és ekezdett aprítani. A bejárat felé utat csinát. Bejutott hát a lakásba. Hát ki van bent? Egy gyönyörű szép nő. A gerendába kapaszkodott két kézzé, mer a kigyók minden oldalrú már támatták. Hát hozzájutott: „Kedvesem," aszongya a leány, „gyorsan, amillen gyorsan tucc," aszongya, „ugorgy át ebbe a következő szobába," aszongya, „ott a falon lóg egy kard. Gyorsan húzd ki a hüvellibü a kardot és dugd a tijedbe." Hát a királfi megtette a kötelességit. Kihuszta a kardot és az övébe dugta. Avva visszatért. Aszongya: „Kedvesem, itt az üdéje. Ha szabadúni akarunk, parancsojj a kardodnak: Kardom apriccs!" A kard ekezdett aprítani. Utat csinátak és kimentek. Mentek tovább. „Má menyasszonyom van." De, hát nem nyugodott. Ő továbbment. Talán sikerül, hogy ő a két báttyának is tud asszont vinni. Hát mentek, mentek együtt. Megin hát egy napon hajjak megin újra, hogy „segiccség, segiccség!" Elérkesztek megin egy várhoz. Ott két legény vót. Éppen úgy, mint itt, a kígyókká vót az egész környék tele. A kígyókat leapritotta. A két suhancot megszabaditotta. Akkor törte a fejit: „Van két szolgám" gondúta magába, „mire hasznájjam én fö őket ?" De, hát nem vót semmi alkalom, hogyhát a két suhancot főtutta vóna használni valamire. Hát evve asztán továbbindútak mindannyijan. Kiérkesztek az erdőből és fojtatták az uttyukat tovább. Elérkesztek egy országba. Ahogy mennek, mendegének, eccercsak egy nagy porfelhő keletkezett. Megállnak, ekezdenek hát gyanakodni, mi lehet ez. Ollan porförgeteg gyött, hogy csaknem megfullattak. Természetes, a szél a port szemközt fújta. Eccercsak az egyik suhanc megiramodott, előszalatt. Hát mit látott? Valami szőr filét vett észre. „Hupp, hupp, hupp!" Jó neki! De az a szőrfelhő csak úszott az utón és port rettenetesen fökavarta. Eccercsak lenyút, ászt a szőrfílít fogta, meg egy irtózatos nagy fán körücsavargatta, körütekerte. Eccercsak a fa megindút, gyökerestü kiszabta a fát és a fa úszott tovább. De követte. Eccecsak lesett, hogy állott egy méj luk bele a földbe. Megérkezett a királfi. Mongya neki, hogyhát mi újság. „Akkor gyorsan neki," aszongya, „oszt megnézzük." Nekimentek, a gyökereket metéték. Csinátak hát egy kosárfiiét belőllö. Mellé kötelet, hogy leeresszék a királfit. 240