Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Sikerűt. Gyönyörű épületek voltak lent, de senkit a világon nem látott. Csönd vót teljesen. Hát betért egy hászhoz. Ahogy belípett a lakáshoz, egy szép nő volt ott. „Jónapot kívánok." „Hoszta Isten, uram," aszongya, „de gyorsan meneküllön, mer a gazdám," aszongya, „rögtön szíttépi." „A," aszongya, „kedves kisasszony, én nem fílek a sárkántú. Hogy kerül maga ide?" „Én," aszongya, „elvagyok babonázva. Én ennek és ennek a királnak a lánya vagyok. Itt köllök sínylődni." „Hol van hát a sárkány?" „Itt és itt, ebbe a szobába." Avva rányút a kilincsre, benyitott. Hát a sárkány ott űt. Köszönt a sárkánnak. „Mit akarsz?" „Hát teveled leszámúni jöttem." Avva a sárkány föakart ugrani. „Suppsz!" A kard má leis fejeszte. Kiment. „Gyere drágám," aszongya, „szabad vagy." Avva kimentek a lakásbú. Kint a lány igyekezett, hogy elejbejusson. Megelőszte a királfit. Térdrebborút előtte: „Kedves szabaditóm," aszongya, „ha má ollan nagy legény vagy," aszongya, „szabadicsd meg a nővéremet. De," aszongya, „ott bajjal fog sikerűni, mert tizenkétfejü sárkány a gazdája." „Az nem jáccik szerepet," aszongya, „csak gyere, meg mutazsd meg." Hát elmentek másik épületbe. A Ián kintmaratt, ű bement. Ugyanúgy taláta a leánt magán. Köszönt neki. „Mit keres itt?" aszongya. „Megakarlak szabadittani." „Ó, uram," aszongya, „meneküjj, mer a gazdám tizenkétfejü sárkány. Ha észrevesz, rögtön sziéttiép tiéged." „Nem tiép az engem szét. Majd én sziéttípem." Aszongya, „Azér jöttem. Hol van?" aszongya. „Itt és itt, ebbe a lakásba." Beállított a királfi. Köszönt neki szóvá, jónapot. „Mit kereső te itt, te féreg?" aszongya. „Én ejöttem tehozzád," aszongya, „hogy leszámoljak veled. Hogy merted te," aszongya, „észt a drágalátos szép к irai lányt erabúni ?" Avva eszóta magát a sárkány, aszongya: „Eljött az üdő, térdejj le," aszongya, „meg imádkozz, hogy szép halállal kerűsz másvilágra." Hát keresztvetés vagy ima helett: „Kardom apriccs! A kard leapritotta. Vége volt a sárkánnak. Most fogta a két lant, meghat vissza ahhoz a jukhoz, ahun ütet leengették. Az egyik lány a kosárba beleát, jelzett. Ászt föhúszták. Leengették a kosarat. Beleát a másik lány. Ászt is főhuszták. Még az megtörtént, addig ű egy nagy követ készített magának. Beletette a követ. Egy darabig föhúszták. Eccercsak: zsuppsz! A kosár lezuhant a köve. „Ehe! Többet ésszé, mint erővel." Ha most ő lett volna benn, végzett vóna a királfi. „Hát illen szolgákat kaptam én. Ez a köszönet, hogy megszabadítottam ükét?" Hát férement, asztán körűnézett egy kicsinyt. Egy rettenetes nagy zápor keletkezett. Hát szaladgál, szaladgát. Egy irtózatos nagy fa volt az uttyába. Annak egy nagy ága úgy férehajút. Gyorsan oda az ág alá át, hogy ne ázzon annyira. Ahogy ott áll, eccecsak hallá, hogy valami mozog fönt, meg sírdogál. Fetekint. Egy nagy fészek vót a fán. Két kis fi vót benne. Két óriássasfiju. Gyorsan ekapott egy ágat, meg főhúszta magát. Levetette a kabáttyát, meg a két fira rátette a kabáttyát. Meg gyorsan vissza. Meghat ott át. Engedett egy kicsit az esső. Gyütt az óriás sas. Lássa, hogyhát a fijai levannak takarva. „Mi történt itt, fijaim?" aszongya. „Egy ember vót itt, megsajnát bennünket, meg letakart," aszongya. „Hova jutott?" „Itt vagyok," aszongya a királfi. „Na," aszongya, „ember, mit kivánsz jót, hogy a fÍjaimat megmentetted a vihar elöl?" „Na," aszongya a királfi, „én nem kívánok egyebet," aszongya, „ha má akarsz szívességet tenni, vigye fő," aszongya, „a másik földre." „Na, akkor csak gyere," aszongya, „üjj föl a hátamra." Oszt fővitte. 241