Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Na," aszongya, „talán nem is úgy lesz, mint ahogy maga gondul la. Hát mit kivan tüllem?" Fogott két vizeskancsót. Egyiket a királfi kezibeatta, a másikat a lánynak a kézibe atta. „Elmentek," aszongya, „nekem hosztok innejt és innejt, ebbű a forrásba vizet. Ha előbb ideérkessz, mint a lányom," aszongya, „akkor megnyerted, ha pedig a lányom előbb idejér," aszongya, „akkor a fejedet elvesztetted." Aszongya neki: „Fönséges királlom, bocsánatot kérek. Nagy utat csinyátam," aszongya, „de vannak itt nekem embereim, ha egyet elküldhetnék," aszongya, „helettem?" „Nekem," aszongya a királ, „az mindegy." Sőt inkább örül is, hogy nem a királfi megy. Átattá hát a kancsót, aki a tengeren keres/tíí akart ugorni. „Na, pajtás," aszongya, „ereggy te vizér helettem." Hát el is mentek. Hamarosan meg is érekezett. Az első lépcsőn, ahogy hát bejárat vót, oda letette a kancsóját, ott férehajút, meg úgytett, mintha szundikálna. Megérkezett a lány. Lássa, hogyhát miccsinál. Erugta a korsót. Korsó föborút. Kifolt a viz. Ekapta a kancsót gyorsan, ement mégeccer. Még akkor is ötperccel előbb megérkezett, mint a királlany a királ előtt a századik szobába. Hát megnyerte a királleánt. Mikor hát ez megtörtént : „Fijam," aszongya, „legyősztél !" Itt a lányát átakarta anni, de a királleány kikötött: „Nem köllesz, nem megyek hozzád." Aszongya a királ: „Bocsánat fijam. Mit kívánsz tüllem, hogy a lányom nemet mondott?" „Nem kivánok én sokat fönség," aszongya, „csak egy zsák aranyat. De a zsákot majd én fogom hozni," aszongya. Avva a királfi fogta magát, ement a városba. Hát háromszázkilencvenkilencezerkilencvenkilenc szabó volt a városba. Az összes szabókat összeizéte. Azok három nap várták a zsákot. Avva zsákká tért vissza a királhoz. „Hát tessék, itt a zsák, most tőccse meg arannyá." Hát, Uram, Istenem. Egyik országbú a másikba vonatok érkesztek, horták az aranyat, a vagonyokbú csak szórták a zsákokba az aranyat, de a zsák mégse tellett meg. Eccercsak aszongya: „Édes, kedves fijam, én má sok zsákot láttam a világon," aszongya, „hogy nem vót tele. Hát légyszives kösd meg a zsákodat," aszongya. Hát szót is fogadott, bekötte a zsákot. A fanyüvő a hónnya alá kapta a zsákot, meghat ment. De a királnak is vót ám esze. Az összes katonaságát a város széllire állította, ha ott kimennek a városbul, hogy ott fülellek le. Mikor hát a molnár meglátta, hogy mi újság, akkor ki h úszta a két orraliktyábu a dugót és egyet fujt. Az összes katonaság eltűnt, hogy máma se tért vissza egyse közüllük. Hát így szabad uttyok volt. Hát mentek, mendegétek. Ahogyan fogatta, azon a helen ki is fizette ükét. De, hát az utolsó vót a fanyüvő. Ászt nem hagyhatta ott. Akkor a zsákot ki vitte volna haza. Aszongya neki, aszongya: „Pajtás, te," aszongya, „külön jó borravalót kapsz, a zsákot hoszd haza az apámhoz." Hát hazavitte. Hát bizony az apa hát nagyot nézett, hogy mennyi kincset hozott hát az országba. De menyasszony nincs. „Na," aszongya, „apám, ne busújj. Pénz ölég, majd valahon lesz asszony is," aszongya. Pár napot pihent. Egyik nap megin mongya az aptyának, aszongya: „Édesapám, most utrakelek." „Ereggy fijam," aszongya, „sok szerencsét." Főpakót magának sajtot, egysmást az útra, elindút. Ment, mendegét. Elérkezett egy erdőbe. Megéhezett. Leüt, hogy falatozik. Hát a sajt nyáron ugye nagy szagot csinál. Ahogyan ott falatozott, ugye hát egy kis morzsalék a térdire kerűt. Hát a bogarak ott rettenetesen meglepték. Mikor látta, hogy a bogarak miccsinának, eccercsak „csatt." odavágott. Ekcszte olvasni. Százhét darabot ütött agyon. Levetette a kabáttyát és hátára ráírta: „Százhét ecscsapásra." Avva hát ment tovább. Hát hová érkezett? Az óriás országba. Ott ugyan megin letelepedett, hogy falatozik. Eccercsak megjelent az óriás. „Na, te féreg" aszongya, „hogy merté te az én országomba belépni?" „Na, na," aszongya, „annyira még nem vagyunk, hogy „féreg vagyok," aszongya, „mer ember vagyok a talpamon. Nézz ide," aszongya, Odafordút, mutassa, hogy százhetet egycsapásra agyonütött. „Nem akarok veled birkózni, hanem," aszongya, „egész könnyen megolgyuk a dolgot." „Hát hogy, hogy?" Lenyút a földre, fővett két követ a királfi. Az óriás kézibe atta egyiket, oszt maga tartotta. „Ha ' képes vagy," aszongya, „utánam csinálni, amit én csinálok, akkor kiállók birkózni. Ha nem," aszongya, „akkor birkózás szükségtelen." 239