Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Miccsinál maga?" „Parancsot kaptam, hogy észt a lovat üssem agyon." „Észt a lovat," aszongya, „rögtön vissza az istállóba! Ki parancsúta magának?" Aszongya, „a huszonhat tezsvér." Hát a lovat visszavezette, bekötötte a helire. Asztán bement űis az istállóba. Odament, végigsimította a lovat, hogyhát, hol veszi észre, hogy a lovat ütötték. Végigsimittt a lovon. A ló megszóllant: „Kedves királném," aszongya, „megfogsz-e engem hallgatni?" Arra bizony a királné meghökkent. „Ki van itt az istállóba?" Az körünézett mindent, de semmicscse látott. Újra a lóhoz ért, újra megsimogatta. Akkor a fejit a ló féreforditotta, aszongya: „Kedves királném, én akarok hozzád szónni," aszongya, „a szürke." „Mi kívánságod van ?" „Amillen gyorsan tucc," aszongya, „vetkőzz le és tiszta gyászba," aszongya,, jelentkezz." Hát evve a királné beszalatt. Leszórt mindent magárú. Inget is feketét vett magára. És avva rohant újra az istállóba. „Ó, kedves királném," aszongya, „nálad még sok van, ami nem a gyászhoz való. Karperec, nyaklánc, fülbevalók," aszongya, „virítanak rajtad. Azokat mind töntesd el." Hát avva nem is kukoricázott. Leszette, meg mind az istállóablakra szórta. „Hát mitkivánsz tüllem, szegény szürkém ?" aszongya. „Ereggy, hozz," aszongya, „nekem egy falat kenyeret. Éhes vagyok. Meg egy kis pálinkát." Hát az nem kenyeret vitt neki, hanem a legjobbakat vitte neki. Hát, amint falatozott, aszongya: „Mast fölűhecc rám. Mink emegyünk," aszongya, „most. Elérkezünk egy erdőbe. Ott megállok. Ott te lácc," aszongya, „amicsak létezik a világon, mindenféle virágot, madarakat." aszongya, „mindent lácc. Amit gondulod, hogy lekkedvesebb, ászt fogd magadhoz." Hát meg is tette. „Most," aszongya, „ha megállok, leszász. De egy szót, többet ne," aszongya. „Akkor leszász és százlépést bemész jobbkézrü," aszongya, „az erdőbe. Akkor válcs és százlépést előre." Aszongya, „egy forráshoz érsz. Ászt a tárgyat," aszongya, „háromszor gyorsan, amillen gyorsan tudod, dugd a vizbe." Hát, mikor először beledugta a kézit, mikor kihuszta, ott a világon mindenféli állatok megjelentek. Hüttözött, de ottan meggonduta, a dolgot beletaszította. „Ha az egyik kezemet elvesztem, csak az uramat lássam viszont. Beledugta. Az ura fölbukott, kiugrott. Szóni akart, de a leány, hát az asszon, gyorsan az ujját a szájáhotette, hogy szó ne legyen, a királ ne szóUon, nehogy a boszorkány hallá. Ők meg fölugrottak a lóra, meg vissza miatyánk! Haza. Hát szerencsésen megtörtént. Akkor összehivatta az urakat. Mast újra lakodalmazunk. Hát neki is láttak. Ettek, ittak. Eccercsak eszibejutott a szürkéje. Hogy mióta nem kapott az ü lova ennivalót. Bocsánatotkért, meg fölfogott egy tál ennivalót, meg innivalót, le az istállóba. „Kedves szürkém," aszongya, „nem tudom, mióta koplatá. Most egyé, igya," aszongya. „Kedves gazdám," aszongya, „nem köll. Huszd ki a kardod a hüvelbül," aszongya, „vágd le a nyakamat." Aszongya a királ: „Ászt nem teszem meg. A legdrágábbik, a legszebbik szobámat," aszongya, „berendezem dunyhákkal, vánkosokkal," aszongya. „Odaviszlek és utolsó napodig ott a dunyhákon fogsz pihenni." „Fenséges királlom," aszongya, „királ vagy. Nem vagy ember előttem," aszongya. „Miért?" Nem vagy te katonás ember," aszongya, „mer megtagadod a szolgálatot, a parancsot. Huszd ki a kardodat, vágd le a nyakamat." Arra se! „Na," aszongya, „fönséges királlom, ha a harmadik parancsomat nem tejjesitetted, akkor egy gyáva ember vagy," aszongya. Hát röstete magát. Kihuszta a karggyát, de nem vágott, hanem odaejtette a nyakára a kardot. A bürt fövágta. Egy huszonegyéves deli legény bujt ki belőle. Aszongya: „Fönség, most együtt főmegyünk. Te bemész az urak közé, én kintmaradok, Kérdezd meg," aszongya, „a felesígedet, kit szeretett a legjobban ezen a világon. Az vagyok én," aszongya. Hát beállított. Ő kintmaratt a gangon. Hát szégyellette a felesége királné léttire, hogy a szerelemmé vádulla. „Uram," aszongya, „én a világon nem szerettem senkit, mint az öreg királt," aszongya, „most meg téged." 236