Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Hazucc!" Ászt felete a királ. „Nem hazudom," aszongya. „Hát szerettem valakit ezen a földön. Igaz, hogy szerettem. De kit? Az én édes öcsémet," aszongya. „Na, hát," aszongya, „akkor jere velem." És kivezette a gangra. Egymásbaborutak. Az vót az öccse. Hát avva visszamentek, hát osztán föltárták a mulaccságot. Ott lejáccódott minden. Aszongya eccercsak az inas: „Megszöktek a tezsvérek, a huszonhat tezsvér." Kíváncsi vót, lement az istállóba. Nincsenek lovak. Odament meginthát a sógorához: „Mitévő legyek?" „Visszabújok." Elment, visszabujt megint a lúbőrbe. „Ugorgy fö rám, de a fekete pálcát," aszongya, „ne felejcsd el." Fogta a pálcát a kézibe, fölugrott a lovára. „Hogy mennyek mast? Mint a szél vagy mint a gondolat?" „Ahogy te kívánod." Avva utnakindútak. Hát elérkesztek egy helre. Ott tűzetek. Ott leugrott a lováru és keresztethasitott, vágott a tűzön. A huszonhat tezsvér küvévált. Ott egy hidláb, négy láb szóvá, minthát hidakat csinának, egy ollan hid lett és a huszonhat tezsvér azokon a hidlábakon mind figurákká lettek. Azok etüntek. Akkor egyet fordút, visszalépett a lováhó. Aszongya: „Sógor, mostmá mindegy. Szeretnék az én halászapámhó menni." „Üjj fő rám, mingyá ottleszünk." Topp! Megmá ott is vótak. Szerencsére mind odahaza vótak. A gyermekek, hát a lányok, elég az hozzá, meg a szülők is. Ott kiatta a parancsot, most mind, amit kivannak, ászt fogjanak és mind kapaszkoggyanak a lovának a farkához. О meg föugrott. „Most légy otthon sógor," ászt felete neki. Hát otthontermett. Elvitte hát az öreg szülőket. Nekikesztek hát újra mulatni. Eccercsak odalépett a szürke mellije. A kibujt hát szóvá a bűrbü, odalépett az egyik lányhoz és ott a vendégek előtt mekkértte: „Akarsz-e a feleségem lenni?" A leány nem merte mondani: nem. Igent mondott. Hát ű a halásznak az egyik lányát fogta feleségül. Mast újra lakodalmat tartottak. Hát osztán lassan végelett a ceremóniának. Étek, hátak, tökbe is szartak. Egyeseknek a fejihö csapták. Azok mind kopaszok marattak. Itt a vége! 10. A KIRÁLYFI MENYASSZONYKÉRŐBEN Valamikor régesrégen hát vót egy magyar királ. A nevét ugyan nem tudom, de három fija vót. Mind a három derék legények vótak. De nűsűni egyik sem gondot. Akkor az édesaptyok aszongya: „Fijaim, mi lesz hát veletek? Nem akartok nősűni? Én visellem a gondot," aszongya, „mindig? Vegyétek át hát a gondot, az országot." Egyik sem mozdút. Egyik napon aszongya a legfiatalabbik fija: „Édesapám," aszongya, „aggyal nekem pénszt, elmegyek menyasszony után." „Ott van fijam," aszongya, „ami teccik, fogd magadnak." És elindult. Ment, mendegélt napokhosszat. Elérkezett egy erdőbe. Csattogott, ropogott az erdő. Megát, hallgatózott, hogy mi van itt. Hát eccercsak lássa, hogy egy öregember a fákat tépte az erdőbe és a hóna alá rakta a fát. Odamegy hozzá: „Öregapám, jónapot." „Hozott Isten, fijam." „Miccsinál maga?" Aszongya: „A feleségem kenyeret akar sütni, nincs odahaza fánk," aszongya, „hát egy kis fát vi237