Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Megin mongy a lovának, hogy micsoda föladatot kapott. „Na," aszongya,, jól van, de a pálcádat élne felejcsd. Elmegyünk! Ugyanúgy, ha megállok, emész száz lipést balra, száz lípést előre, kapuhoz érsz. Ott huszonnégy oroszlány áll." Aszongya, „leugrasz és vesszővé végigsimítasz. Azok," aszongya, „küvévának. Nyugottan bemehecc." Hát az minden sikerűt. De hol a kulcs? Aszongya neki a boszorkány: „Mekkapod a kulcsot, ha a három lovamat lelovagulod." Három lova vót neki. Azok szabadon vótak az istállóba. Odamegy. Az egyiket ekapta, fölugrott rá. Ki az udvaron! Hát a ló meg mindenféllit próbát, csak jót nem. El is dobta magát, de a nyeregbű kidobni nem tutta a Stejnberget. Avva fölemekedett az épületen keresztu. Csak ászt vette észre magán, hogy a fődön van. A lóbú meg egy nyúl lett. Megpörgött. Eszibejutott: „Csak mast gyünne hát az én kutyám, aki elkapná." Még kise monta, má a kutya elis kapta, meg hoszta neki a nyulat. „Itt van," aszongya, „Stejnberg, mond, hogy itt az egyik lányod." Hát ez sikerűt. Fogta a másik lovat. Lelovagúta. Asse birta kidobni. Abbú lett egy galamb. Ászt a sas kapta e. Hoszta neki: „Itt a másik lányod." Hát a harmadik is. Ammég lekkutyább volt. Deját híjába vót. A nyeregbű kitenni, nem tutta. Eis fölemelkedett. Keresztu. De, mikor talpon éreszte magát, semmiccse lát. Eccecsak lássa, hogy egy kis forrás van. Meghat a csuka ott bent úszkál. „Ej, csukám," aszongya, „megígérted, hogy visszaszolgálod, amit tettem." Csuka elbukott, hozott egy másik kis halacskát. „Itt van," aszongya, „vágd a fejihez. Itt a harmadik lánya." Hát jó van. Ez megtörtént. Hol a kulcs? Egy elefánt volt bent az udvaron. Annak a nyelvin volt keresztüfüzve a kulcs. De köbül vót válva az is, mer mikor a vesszővé az oroszlányokat megérintette, eis velők ment. Ja, a kulcsér szeretne nyúlni, de magassan van. Mast létrát keresett. Fömászott. Hát a kulcsot ecsipte. Abba a pillanatba ecsuszott a létra. Lezuhant. Hát baja nem történt, de a létra nagy zörgést. Avva a boszorkány megin kirohant. Utána! De nem csípte e. Aszongya: „Átkozott légy a földön," aszongya, „elrabutál hatalmamat, országomat, mindenemet," aszongya, „de mégeccer fogunk talákozni." No, hát avva asztán hazament. Hát a huszonhat tezsvér már nehezen várták a királlal együtt, meg a többi főurak is. Megérkezett. Akkor a lány aszongya: „Uraim, nekem két vőlegényem van. Az első," aszongya, „a fönséges királlunk, a második," aszongya, „az én megmentőm. De azé leszek, amelliknek erősebb a vére," aszongya. A kulcsot átatta egy főnek. „Nyissa ki a kufferomat!" Kipakúta a ruhákat. A fenekin vót egy kard. Aszongya: „Fogja ászt a kardot és huzza ki a hüvelgyibü. Olvassák e mindnyájan, mi van ráirva." Hát a kardra az vót irva, hogy azé lesz, amelliknek erősebb a vére. Hát most hát az urak ott tanácskosztak, hogy hogyan tuggyák meg, hogy melliknek erősebb a vére. Aszongya a nő: „Az udvarra egy tuskót! És a legerősebb, aki érzi magát közöttük, az fejezze le a trónörököst, királlal együtt." Hát a tuskót elkészítették. Egyikse mer a kardhoz nyúni. Aszongya a nő: „Gyáva fickók vattok," aszongya, „nem mertek kardot fogni a kezetekbe." Egyre rámutatott, amellik hát a legerősebbnek nézett ki: „Idejöjjön," aszongya, „fogja észt a kardot. Vágja le a királlunknak" aszongya, „a fejit. Utána a trónörököséjét," aszongya. Hát persze, parancs, parancs. Illető fogta a kardot két kézbe. Mint a fejek a tuskón vótak, a királnak odavágott. A királ feje elröpüt. Asztán a trónörököshű odavágott. A kard kétfelé törött. Avva visszavonútak, osztán ekesztek tanácskozni. Ehatároszták, mikor lesz hát a lakodalom. Megesküttek. Három napig tartott hát a mulaccság. Negyedik nap az urak kiatták a parancsot, hogy emennek vadászni. De ászt megbeszéték, hogy legszebb lovon mennyen ki, nem a szürkén. Avvót a királnak a veszte. A boszorkán a fijatal királt elvitte. Hazatértek királ nélkü. Hát meg a szegény királné gyászbaborút. Hát meglett a nagy gyász. Futkozott ide-oda. Nem tutta, hogy mitévő legyen. Eccecsak észreveszi, hogyhát az udvarba a szürkét egy szolga nagy suhánggal üti, veri. Odarohant. 235