Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

No, abba belenyugodott. Az mindent körülnézett, amit látott. Elment hát a huszonhat tezsvérhöz. Mongya nekik, hogy mi újság. Azok is megnészték. Hát a huszonhat közül volt valami besúgó. Elment a királhoz és besúgta, hogy a Stejnberg a pokolnak a legméllebb fenekin is van, az előteremti. Ha élve, ha halva. Hát persze a királ meghivatta a Stejnberget, hogy mit mondott ez és ez. „Ha kívánod," aszongya, „fönségem, készen vagyok." Elfogatta. Aszongya: „Pénzre, amire szükséged van, rendelkezésedre áll," aszongya. „Amennyit birsz, fogj, csak nekem a mátkámat szerezd vissza." Awa lement a lováhó. Vitt neki hát egy kis harapnivalót. Mongya neki, mit vállat. „Gazdám," aszongya, „nem lehet. Majd én megmondom, mikor indulunk. Legelső, jegyezd jó magadnak fö," aszongya, „ereggy be a városba. Emész a cipészhez. Megmondod neki, hogy ijjen es ijjen cipőket csinállon. Ennyi őttés, ennyi szegnek szabad benn lenni. Pontosan se több, se kevesebb. Ha kész," aszongya, „akkor elviszed az aranyműveshez és" aszongya, „bearanyosztatod." Hát ez tartott három nap, mire ez mekkészűt. Elvitte a cipőket, a lovának megmutatta. „Rendbe van," aszongya. „Mast ereggy és kérj akárkitű," aszongya, „egy abroszt. Ászt is vedd magadhoz. Elérünk," aszongya, „egy erdőbe. Én ottan megállok és," aszongya, „leszász. Amit lácc, ott szeggy össze mindenfélli gajjat, amit az abroszba beletucc kötni. Meg a cipőket is. Azután fölűsz rám," aszongya. „Ha másoccor megállok, akkor nyugottan száll re rúlam, száz lípést menny az erdőbe, akkor fordujj el és száz lipést előre." Aszongya, „egy tóhoz kerűsz. A tó partyán űjj le és mindaddig várj," aszongya, „mig a nő csolnakon nem csónakáz. Mikor közelledik tehozzád, mer az irán arra lesz," aszongya, „akkor hirtelen ugroggy föl és ásitozz. Észrevesz téged. Rádszól, hogy ki vagy, mi vagy? Csak ászt feled neki, hogy párizsi zsidó vagy. Mit árusz? Mindenféllit, párizsi divatot. Odaállasz," aszongya, „a parthoz. Kiszáll. Legelőször a cipőket mutazsd meg neki. Az mingyá kész," aszongya, „föhuzni, próbáni. Jobb lábra," aszongya, „engedd meg, hogy huzza föl, de a ballábát," aszongya, „ha beleilleszti, ászt ne várd meg, hogy a sarka is belecsússzon, hanem kapd el," aszongya, „én abba a pillanatba ottleszek és hozom. Merha mind a két lába belecsúszik," aszongya, „akkor evagyunk veszve." Hát ű kihasznáta az alkalmat. Sikerűt is. Ekapta a lant. A lova ottermett. Fölűtek. Meg, hát viszszafelé. Ja, de mit látott, Uram, Istenem? Az erdő az mind előtte egybeborul, a hegyek elejbefutnak, a nagy árvizek mutatkoznak neki. De ű annak odase, csak hát ment. Kiértek az erdőbű. Ott letette a gyöpre és melléje űt. A Ián eszméletlen lett a sebes levegőtű. Hát ott ekeszte cirókáni, ott simogatta a lant. Hát szó sincs rúla, mán fiatalembernek a nadrágba is megmozdút, de meggondúta a dolgot: nem szabad. Tehát nem bántotta. Közbe üis elszunnyadt. A lova meghat ott sétálgatott. Fölébrett a lány. A lány nem röstete. Az ekeszte cirókányi, simogatta. Egyet, egyet oda is nyomott az ajkára. Csókúgatta. Hát a sok csókulózás után megébrett. De a lova is át, mer ejött az üdő, hogy menni köll. Awa hát fölűtek a lóra, meg továbbmentek. Ecce csak hallá a hangot: „Megáll, te átkozott, visszajössz te még hozzám." Odase hederített. Ment. Hát a királ is úgy tett, mikor megérkezett. Elejbeborut hát, hogy ü bocsánatot kért. „Nem lehet," ászt felete rá az neki, „nincs itt a menyasszonyi ruhám." „Hát, hol hagytad?" „Itt és itt. Ászt is evitte a boszorkány." Hát nincs más hátra, érte kő menni. Ki megy érte? A szegény Steinberg. Megmondta megin a lovának, hogyhát micsoda föladat van. „Na," aszongya, „rendbe van, mehetünk." Aszongya, „ha jén az erdőbe megállok, ne szóll egy szót se. Szálj le, ereggy száz lípést balra be az erdőbe, széz lípést előre, a kapuná lesz," aszongya. Kapu nyitva van. Hát ez is rendebe van. Bement. Szól a boszorkánnak, hogy mér jött. Oda is atta neki. De sokat üdőzött. A ló má akkor a kapuba át. Má a boszorkány egy fekete pácává gyütt utánna, hogy lesujcsa. Le is sújtotta vóna, hanem a lova ügyes vót, elkapta, a kezibü kivette. Awa fölugrott a lóra a kufferra együtt. Ementek haza. Otthon atta át a lova a pálcát csak neki. Addig vitte. „Eszta pálcát," aszongya,, jó tarcsd meg magadnak. Mer erre nagy szükség lesz." Hát, jó van. Itt van a kuffer. Hát a királ igen megörűt, hogy meghoszta. „Uram," aszongya a nő, „nem lehet, mer nincs ollan kulcs a világon, aki észt a kuffert fölzárgya." A kulcs meg ottmaratt, mast újra visszakő neki menni. 234