Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Emmeg, topp! ottermett. Meghökkentek. Bocsánatotkértek. Ezután hű szolgáji lesznek. Na, hát asztán összes/ették magukat, utnakindútak. Elérkesztek egy erdőbe. Hogy lovagúnak, eccecsak hallak, hogyhát kutyasivitás van. Hát mennek a kutyáhon. Erős lánccá fához van kötve egy nagy melák kutya. Megát. „Mennyetek," aszongya, „szabadiccsátok meg ászt az ebet." Egyse fogadott szót. Leszát ü maga a lovárú, odament, szabadraengette a kutyát. A kutya kétlábra állott, mekköszöntö. Aszongya: „Ha maholnap valahol bajbakerűsz, gondujj rám, én is mentőd leszek." Avval föugrott a lovára. A kutya is ement. Ük lovagútak tovább. Mennek megin jóidejig. Észrevette, hogy egy sziklán egy sas van megláncúva. Ais ott jajgatott. Újra szót a huszonhat tezsvérnek, mennyen valamellik, szabadiccsa meg. Nem ment egyikse. Ászt is megszabadította a Stejnberg. Ais mekköszönte neki. Monta: „Ha bajbakerűsz valamikor, gondujj rám, szabaditód leszek." Hát osztán mentek tovább. Mikor az erdő végire értek, egy kis viz volt, egy kis foló. Egy szegény csuka kinn a porba vergődött. „Szállón le egyik, "aszongya, „tegyétek vizbe ászt a szegény állatot, ne szenveggyen." De, hát egyse szállott. Leugrott, beledobta a vizbe. Egyet pördült. Mekköszönte Stejnbergnek. Aszongya: „Ha bajbakerűsz valamikor, gondull rám." Avva ementek. Elírkesztek egy városhon. Hát annyit láttak, hogy a város nagy gyászba van. Hát belovagútak a városba. Egy öregemberre talákosztak. Intett: Halt! Megátak. Rászót: „Öregapám, mi újság van itt a városba, hogy illen nagy gyászba van?" „Ej, uraim," aszongya, „nagy baj van itt az országba. „Hogy mellik ország, azt nem tudom má. „Egy nagy ország hadatüzent. Hát előre gyászoltuk a hazánkat, mert evesz," aszongya, „a hazánk. Meg igenjó királlunk. Ászt sajnálluk." „Na, öregapám," aszongya Stejnberg, „vezessen a királ elejbe minket." Hát elis vezette őket. Jelentkeznek a királnak, hogy „a huszonhét tesvérek vagyunk, ejöttünk segiccségre." Aszongya, „fönséges királlunk, fogaggyon bennünket. Nyugott lehet," aszongya, „hogy a háborút mink nyerjük meg." „Hát jó, ha annyira vattok." „Mikor lesz az indulás ?" „Negyedik nap hajnaba." Aszongya: „Fönséges királlunk, aggyá ki a parancsot az egész országba, ahány zenész van az országba, az mind kezgyen zenézni és az összes harangok," aszongya, „mind kondullanak meg. Örömhírre," aszongya. Hát mulattak. Ejött hát a pont nap. Indulás! Hát a királ ment legelöl. Stejnberg a hátamögött. Úgy gyűrtek hát a királnak hát a mellékurai. Nem? Utánuk asztán huszonhat tezsvér. Ugy gyütt hát a többi. Elírkesztek a harctérre. Aszongya a Stejnberg a királnak: „Fönséges királlom," aszongya, „kardodat ki ne húzd a hüvelbű. Hadd benn nyugonni." Akkor kijátott a huszonhat tezsvirnek: „Tezsvérk előre! Kardot ráncs!" Akkor kirántották a kardot. „Hurrá!" aszonta. Hát azok nekimentek. Az első vonalat keresztűtörték. „Utánam!" Ementek. A másik vonalat is keresztűzuzták. Mentek a harmadik vonalra. Ászt is áttörték. Betörtek hát a királhó. A királt efogták. Pedig, ha eccer a királ a sorrakerűt, vége a háborúnak. Hát a királ megveregette a vállát a Stejnbergnek. „Mátú fogva," aszongya, „te vagy a trónörökös. Ti meg huszonhatan," aszongya, „tábornokok lesztek." Kineveszte őket. Avva megfordútak. Vissza miatyánk! Elhalták az országot. Mentek vissza arra. Akkor mekkondútak a harangok. Huszonnégy óráig szünetnékű konogtak a harangok, ollan nagy öröm lett. Hát természetes, be is őtöszköttek mind. Stejnberg is, mint trónörökös. Asztán el, a királ vezette egyik szobábul a másikba, mindent megmutatott, hogy hogyan néz ki hát. Hát egy szobába bekerűtek. Ott a plafon teli, az egész szoba, az másbú nem vót, mind csupa fényképekbű. Hát ü nézegette fönt is, lent is, mindenfelöl. Egy nőbe megakatt a szeme. Aszongya a királnak: „Fönséges királlom," aszongya, „mit szól hozzá, életbe van ez a nő?" aszongya, „vagy halott?" Megfogta a trónörököst: „Fijam," aszongya, „nem tudom." És sirvafakatt. „Ez vót valamikor," aszongya, „az én jegyesem. Etünt, esküvő naptyán, amellen hát esküttünk, erabúták. Azúta," aszongya, „én rengeteg sok katonaságot áldosztam, kuttatására, keresésére, de hírit se tuggya senki," aszongya." 233