Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

• „Na, hát," aszongya, „fijaim, ha má annyira vagyunk, egy szolgálatot teljesíthettek. Hajaszt megtuggyátok csinyani, mindenik kap tülem egy zsák aranyat. Nem sok munkábul áll," aszongya. „Öt hold rétem van. Ászt leköllitek kaszálni és ászt tisztábatenni. De vigyázzatok jó. Szerszámot majd én adok." Hát elfogatták. Hát huszonhét kaszásra az öt hold nem soká tart. Az egykettőre megtörténik. Lekaszáták. Mire este lett, má boglába is vót a széna. Szép napok vótak. Megszáratt. Este megvacsorásztak. Akkor eszóta magát. Aszongya: „Gyülekező!" Fölátak. Tizenhármat kiolvasott. „Tik máma strázsátok!" aszongya, „de jó vigyázzatok mindenre." Ük odaállottak. Reggé, mikor a legfijatallabbik megébred, körűnéz. Egyik bagla a másik után csaknem mind, fővan burogatva. „Itt valami történt." Akkor leszitta ükét. „Talpra," aszongya, „minden szálat, ahun egy szálat tálatok, asztat tisztábatenni, hogy újra rendbelegyen." Egész nap munkátak. Minden szálat összeszettek, amit oda betiportak. Este kiállította a másik tizenhármat. Hát azok nettó csak úgy vigyásztak, mint az elsők. Megin a bogiák fővótak fordítva. Újra neki a munkának. Rendbetették. Este vacsora után: „Na," aszongya: „Tezsvérek, ti tizenhármán vótatok szolgálatba. Nem vigyásztátok meg. Én máma magam leszek. Ha jénis úgy vigyázom meg, minti, akkor reggé lűjjetek agyon," ászt felete. Hát vót egy folás azon a réten. A lekközelebbi boglát kiválasztotta magának, forrás mellett. Oda ledűt. Meghat ott figyet. Hát mit vett észre? Eccecsak egy gyönge szellő jött és csaknem a szemei lezárkóttak. De ő gyors vot. Odamászott ahhó a forráshó, meg keszte a szemeit mosni. Az nem vót elég, a mellét kigombúta, mosta a mellit, hogy ű fölfrissüllön. Hát ecce hallá ám, egy nagy robaj. Persze köze volt egy nagy erdő. Az erdő, aszitte, mind egy bedül. Ropogás, csattogás. Hát mit vesz észre? Huszonhét paripa jelent meg a rét széllére. Ott megátak. Hát egy szegény szürke vót, sovány, kosztok. Az kilípett a többi közű. Esz hát elejbement. Megszóllitotta a szürkét. Aszongya: „Szerbusz, Stejnberg," aszongya. „Hét évig itt szenvedek," aszongya, „valahára elgyöttél, megszabadítasz," aszongya. Hát azok a lovak tették minden éven a szénát tönkre. Aszongya: „Szójj," aszongya, „a tezsvéreidnek, kejjenek fő. Mindenik válassza magának egy lovat. Engem úgysem választ," aszongya, „egyiksem. De te engem válassz. A többiek had válasszanak, amillen teccik." Hát meg is történt. Fölűtek a lóra, belovagútak hát a királ elejbe. Jelentette, hogy a rét rendbevan, mehetnek hát a kocsisok a szénájér. A királ maga föis kelt, kiváncsi vót, igaz-e. Hát igaz vót. Ki is atta nekik a zsák aranyat, meg minden lóra adott egy zsák zabot és szénát. Avva emehettek haza. Hát a halászapánk is igen megörűt, hogy viszontláthassa a fijait. „Na," aszongya a Stejnberg a halászapókának, „apánk," aszongya, „ereggy be a városba, hozz bort, pálinkát, mindent, amit lehet, mert," aszongya, „most mulatunk." Hát három nap, három éjjé mullattak. De a huszonhat má kicsináta, (nem is,) hanem a Stejnberg kijelentette, hogy a harmadik reggerre utnakindulunk. Ez a huszonhat teszvér meg összebeszet, hogy cserbenhaggyak, megszöknek. Hát ugyan, ha eccer három éjjé mulat valaki, három nap, hát bizony már akkor álmos is. Nem? Kihasznáták az alkalmat, mikor a Stejnberg elalutt, ezek kimentek, fogták a lovajikat, eszöktek. Hát kivót jelentve, hogy ötórakor indulás. Hát jól van. Ü meg pont háromnegyedkor ébrett meg. Körünéz. Hát nincsennek tezsvérek. Kimegy. Se lú, se ember, mind meglógtak. Visszament, aszongya az öreg halásznak: „Apám, ezek megszöktek, utánuk megyek." Azok nem akarták hát elengedni sehogyse. „Hátha elmentek, legalább te maraggy itt." De űse maratt. Hát a lováhó szót: „A tisztesség, becsület megvót," aszongya, „bennük, zabot hattak." „De gazdám," aszongya, „ereggy, hozz ekkis pálinkát, egy falat kenyeret, mer én nem eszem ászt, amit a többi eszik." Hát bement, vitt neki hát pálinkát, kenyeret. Ászt efogyasztotta. Aszongya: „Mast tarcsá!" Föugrott a lovára. Kérggye a lova tölle: „Gazdám, hogy mennyek mast? Mint a gondolat vagy mint a szél?" „Ahogy neked teccik," ászt felete. Hát valahol a messze távolba ütött ötöt az óra. A huszonhat tezsvér meg levót lágerozva. Má az egyik megszóllant a huszonhat közül. „Mast öt óra," aszongya, „ha mast az indul, egy hét úgyis kő neki, mire ideér." 232