Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

9. STEJNBERG Volt valamikor egy halász. Az a tengerparton lakott, de közel valami királi városhó. Igen jó ment neki az üzlet. Öt kislánya vót neki. Azok má mind iskolába jártak. Hát ecce kimegy. Lerakja a huszonöt hálót. Mikor végigért, emegy vissza. Főszedi. Egy halat se tudott fogni. Másnap újra kiment. Lerakta ükét. Megin nem fogott semmit. Hát így ment hónapok hosszat, hogy semmit nem tudott. Sok adósságot csinát má az üzletekbe. Arra kerűt utollára a sor, hogy nem kapott hitelt. Hát egy szép napon kijelentette a feleséginek, aszongya: „Annyuk, én emegyek. Ha tizenkét órára nem leszek idehaza, akkor ne várgyatok," aszongya, „nem akarom látni, hogyan pusztátok éhen. Én a tengerbe vetem magamat." Hát lerakta a hálóit. Visszatért. Főhúszta mind a huszonötöt. Egy sincs! Letérdet a csónakjába, imádkozott, hogy a Jóisten nevibe ű a másvilágra megy. Abba a pillanatba meg hallott valami kiáltást. „Pajtás, nem szégyellened magadat öngyilkosnak lenni?" Akkor körünézett. Sehol semmiccse lát. Megin próbákozott, hogy nekiveti magát a tengernek. Újra megszóllant: Akkorse lát semmit. Megszóllant harmaccor. Hát akkor főtekintett az ég felé. Lássa, hogy hát egy óriás sas lebeg fönt a levegőbe. „Pajtás," aszongya, „terád még szerencse vár." Savvá a sas ement, etünt. Utánanézett. Hát mint sok helen a tengerbe vannak sziklák, ollan kis szigetfajták. Hát átrepűt egy ollan csúcsra és ottan leszát. Meg lekapcsúta a csónakját, meg utánaevezett. Hát főmászott a sziklára. Mit lát ? Egy nagy, irtózatos nagy fészek vót ott. Kilenc tojás vót bent. Ej, akkor a szive egyet dobbant: „Hála Isten, valamit viszek haza. Nem pusztának éhen." De a sas megszóllant: „Pajtás," aszongya, „evihedd a tojásokat, de mond meg a feleségednek, hogy jól, ne báncsa ükét, hanem meleg helre tegye ükét." Hát hazament. Mongya a feleséginek, mi újság van. Fölát, főrakta a tojásokat, mint régente vótak a régi cserépkálhák a szobákba, a kálha vállára. Másnap kiment, lerakta a hálókat, megin átevezett a fészekhez. Újra kilenc tojás van benn. Azokat is magához vette. Főszedi a hálókat. Nincs hal semmi. Hát bizony igen szomorúak vótak. Harmadik nap kimegy. Az első az volt, mikor a hálóit lerakta, hogy megnézi a fészket. Harmaccor is kilenc tojás bent. Magáhozvette a tojásokat. Visszament. Az eső hálót főcsigázza. Csaknem beleszakatt, annyi hal vót bent. De mire az összes halakat kiszette az egy hálóbu, a csónak megtellett. Hazament, a feleséginek átatta a tojásokat. Meglett az öröm, hogy van pecsenye. Hát az huszonöt napig tartott, mire kiszette hát a hálóit. A huszonötöt. Mindennap csak egy hálót tudott fővenni, annyira meg vót telve neki. Hát akkor má vót pénz, elanni is eleget tuttak, meg készlet is maratt. Hát asztán csak vótak. Egy szép napon, igen csúnya, ködös idő volt, aszongya: „Annyuk, én máma idehaza maradok," aszongya, „sok dogom van. A hálókat egy kicsit kiköll reperáni." „Hát jó van. Mast van. Nyugoggy egy kicsit." Hát nekikezdett a hálókat reperáni a szobába. A gyerekek az iskolába vótak. Megtartották az ebídet is. Ebíd után újra nekifogott. Eccecsak arra lett figyelmes, egy nagy durranás törtínt. Főkaptya fejit, körűnéz, hát lássa, hogy egy tojás fekszik a fődön. Leesett. Odamegy. Megnézi. Hát mi van? Ekkis fiju. Ahogyan ászt nézegette, nézegette: hupp, hupp, hupp, mind a huszonhét tojás leugrott. Mind a huszonhétbű fiju lett. De nem mozdút egyese. Csak az utolsó, a legfijatallabbik, az egyet fordút magán, fölát, meg odasétált hát az öreghez: „Édesapám," aszongya, „hogy érzed magadat, mikor huszonhét gyereket lácc előtted?" aszongya. „Istenem," aszongya, „miccsinájjak? Ha a Jóisten atta, elköllek fogyannyi benneteket," aszonta. Eszóta magát: „Fiuk talpra!" A huszonhat fölát, mind deli legények lettek abba a pillanatba. Hát aszongya a legfijatallabbik: „Tudod-e mit, apánk? Nagyon jól tuggyok, ruhánk nincs. Ereggy el a királhó, kérj tüle a huszonhét fijadnak tejjes rüsztungot. Mint egy katonának." Hát a királhoz be is ment az öreg. Meg is kapta. Kocsin vitette ki. Másnap a huszonhét fiju elbúcsúzott a halásziul és bementek a királhoz, hogyhát ük katonák akarnak lenni. „Fijaim," aszongya, „sajnos, nem fogadhatlak el benneteket. Nincsen ollan törvény a világon," aszongya, „hogy egy évbe, agy apának huszonhét fiját," aszongya, „elvehettyük." Mekköszönték a ruhát. Hát űk itt maradnak. Csak avva át elő. De mindig a legfijatallabbik. 231