Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

zösség gondjait is, azt a belső feszültséget, bánatot, örömöt, gyűlölködést, szeretetet, ami az itt élőket egymástól nem elválasztotta, hanem - akkor is, ha első hallásra ellentmondásnak tűnik -, a falu egységét összetartotta. A kezdeti nehézségek után ez úgy vált lehetségessé, hogy az átélt, a hangszalagra felvett beszélgetésekből származó adatokról egyetlen másik falubeli sem tudott meg semmit. Ha csak ugyanazon a családon belül hallottakat egyszer is elmondtam volna valakinek vagy egy felvételt lejátszottam volna, elzárkózott volna előlem az egész falu. Kivételt csak a nyilvános közös élmények képeztek, így pl. a felvett éjféli mise, a farsangi fogadók szövegei, afahúzás (tuskóhúzás) során elhangzott verselés. A faluban hamarosan nem doktorúr, hanem doktor lett a nevem. Házinevet kaptam. (A doktorúr, itten egyébként csak az orvosnak dukál.) Tekintve, hogy nem okoskodtam, magyarázgattam, nem tekintették sürgölődésemet munkának, hanem afféle időtöltésszerű szórakozásnak. Nem is kérdezték, mit akarok a felvételekkel csinálni. Összejöttünk, beszélgettünk, szórakoztunk. (Most, amikor hosszú évek múltával néha belátogatok Alsóőrre, még sokan mondogatják: „Doktor, hallá, mér nem jön hozzánk? De jókat beszélgettünk.") Szerencsémre az itteniek akkor még nem tudták, mi a néprajz, a kultúra fogalmát sem ismerték, de ez nem is érdekelte őket. Ezt bizonyítja egy megtörtént anekdota is. Egy alkalommal, pénteken este én is a munkásvonattal utaztam vissza a faluba. A bécsi pályaudvaron megszólított egy őrállási (Oberdorf) férfi: „Doktor, hazafelé?" Igenlésemre folytatta: „Na, akkor menjünk együtt." Hamarosan csatlakozott hozzánk egy pásztorházi is, harmadiknak pedig egy alsóőri. így aztán négyen ültünk a fapadosban. Beszélgettünk, cigarettáztunk, viccelődtünk. Egyszercsak megállt mellettünk egy hétvégi hangulatban ingadozó németciklényi (Eisenzicken) férfi. Állt, állt, aztán rámszólt: „Ki vagy te, téged nem ismerlek." Nem volt szükség válaszomra, mert a többiek szinte egy hangon mondták: „Ki? Hát a doktor!" „Milyen doktor? Emberdoktor?" „Nem." „Állatdoktor?" „Nem." „Hát akkor biztos ügyvéd vagy." Útitársaim erre is nemmel válaszoltak. Nem is tehettek mást, mert ők sem tudták, miféle doktor vagyok. „No, hát, akkor nem vagy te más doktor, csak amolyan kalendáriumba való." Igyekeztem volna csak egyszer is, munkám fontosságát megmagyarázni, megszűnt volna a beszélgetések spontanítása, mindenki meggondolta volna, mit mondjon, hogy okosan beszéljen. Nem maradt volna lehetséges, hogy öregek, fiatalok elmondják panaszaikat, örömüket, néha olyasmit is, amiről lehetőleg még a gyóntatószékben sem beszéltek. Ez nekik megkönnyebbülést, jómagámnak viszont olyan adatokat jelentett, melyeket kérdezés során sosem tudtam volna elérni. (Elmondhatom, hogy kanyargóssá vált életemnek sem előtte, sem utána, nem volt olyan szép szakasza, olyan belső megnyugvása, mint ezek az, amolyan csavargóként eltöltött kutatási évek. A közelben nem volt kolléga, csak a járási székhely néhány ura nézett rám ferdén, mert kerültem a társaságot. De aztán kolléga is csak akadt, mert néhány néprajzos segítségével közveszélyes munkakerülés vádjával feljelentettek. Ügyemet ki is vizsgálták. Szerencsémre a nyomozó nem értelmiségi, hanem értelmes ember volt, így aztán tovább dolgozhattam.) De, hogy a témánál maradjunk, visszatérek Győrök Jani bácsihoz. Értelmes, okos ember lévén, igen megértettük egymást. Első beszélgetéseink után már magnómmal mentem hozzá, ami őt nem zavarta, „mert nem beszélünk titokról". 21