Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

tem, igencsak furcsán néztek rám. Csak annyit mondtak: „Énekynyi, azt szoktunk," Zalából, Vasból kiindulva kerestem a betlehemezőket, a regősöket, meg még sok miegymást. De bizony hiába mondtam én fel a „néprajzi receptkönyvet", mindenre csak nemet mondtak. így nem maradt más hátra, nekiálltam kutatgatni azt, ami megvan. Ha már az egyes mutatós jelenségekkel nem boldogulok, gondoltam, akkor megkeresem azt, ami megvan. Valami kultúrájuknak csak kell lenni, bizonykodtam magamban, mert anélkül egyetlen közösség sem tud megélni. így sodródtam bele valamibe, ahol nem tudtam, hol kezdjem el. Szerencsémre elkezdtem, hogy sohase érjek a végére. Kezdeti tájékozódás után elsőnek Seper Jani bácsit kerestem fel. Valóságos neve nem ez volt, hanem Győrök János. Később rájöttem, hogy ebben a faluban mindenkinek más a „házineve", mint ahogy bevezették az anyakönyvbe. Jani bácsi okos, olvasó ember hírében állt, aki szívesen beszélget és ideje is van rá, mert az öregkorba beleérve feladta a gazdaságot. Hetekig ültem nála. Beszéltünk erről, arról. Én elmondtam neki az én világomból egyetsmást, ő meg az övével válaszolt rá. Tőle kaptam meg a bevezetést a burgenlandi magyarok hagyományos kultúrájába. Az én első burgenlandi tanítómesterem hatvanadik évét elhagyva a múlt és jelen határán szemlélte faluját, amelyik számára az ő világa is volt. Sokmindenről beszélt, de egyes személyekről nem sokat. Később jöttem rá, hogy ebben is tévedtem. Mondott ő bizony kortársairól is eleget, csak mindent a múltba tett vissza, a „régi öregek" múltjába szőtt bele. Ilyesmivel később gyakran találkoztam, amikor egyesek még attól féltek, hogy a falubeliek megtudják, miről, kiről beszélgettünk. Néhány nevet azonban mégiscsak megtudtam tőle. így azt is, hogy az öreg Smodits néni, magárus asszony, aki élete folyamán mindig a környékbeli falvakat járta és „sokat tud". így kerültem össze vele, aki Alsóőrről bizony nem sokat tudott, mert oda csak hazajárt, annál jobban ismerte azonban a környező falvakat. Ez később javamra vált. Azt is megtudtam, hogy a Mundi Jóska, egy púpos asztalos, amolyan ezermesterkedő, minden férfi az ő műhelyébe jár, hogy néha négyen-öten is várnak, amíg ő egy darabot megreparál. Az már ekkor nem zavart, hogy őt sem így hívták, hanem Gaal Józsefnek. Hasonló volt a helyzet Bába Rózával is, akit annakidején Frantsis Rózának kereszteltek és csak később lett Csulakné. Jutka Juli nénit sem tudtam volna sohasem megtalálni, ha igazi nevén (Szabó Julianna) keresem. Akit viszont a faluban Szabó Juli néninek neveztek, szintén más néven kapta meg az adókivetést. A Heinereknek is meg van a becsületes magyar neve éppenúgy, mint ahogy a Laciékat és a Bótosékat is más név alatt találja meg a postás. Ez az általános „kétnevűség" is összefügg a falu történelmével. A középkortól kezdve csak tizenegynéhány név volt Alsóőrön, és mind parasztnemes lévén mindig egymásközött házasodtak. A „házi nevekkel" különböztették meg egymást. Ezek mögött meghúzódik mindenegyes család, minden nemzetség története. Ennek tisztázására nem maradt időm, pedig megérné a befektetett időt és fáradtságot. Számomra ebből a kétnevűségből az volt a fontos, hogy megismertem a falu legfontosabb személyiségeit, aminek később nagy hasznát vettem. Minden falunak, mindenegyes azonos fejlődés során kialakult hagyományos közösségnek meg van a sajátos kultúrája, amely mögött azonban minden generáció életének 19