Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

25. BOSZORKÁNYMULATSÁG Megfigyeléseim azt látszanak bizonyítani, hogy amikor egy hiedelemben még hisznek, nem sokat mesélnek róla, ha azonban az kezdi aktív szerepét elveszteni, egyre többször említik meg elbeszélésként. így van ez ma (1964) a boszorkánymulatsággal is. A legöregebbek közül is csak néhányan hitték még, de már hitetlenkedve, a többség azonban már csak valóban (mende-)mondaként emlegette. A történetek nagy száma bizonyság arra, mi ment át az utolsó évtizedek folyamán a hiedelemből a mondába. Ezek összefoglalásánál is megemlítem, a magyar mellett a német és horvát anyanyelvű szomszédos községekből felvett idevonatkozó anyagomat, annak bizonyítására, hogy ennél a mondatnál sem „nemzeti", hanem táji jelenséggel találkozunk. A boszorkánymulatságra vonatkozó történeteket megtaláltam, szinte azonos tartalommal, mind a három nyelvcsoportnál és a parasztfalvakban éppen úgy, mint a majorokban. „Volt egy nagy fenyőfa, egy igen nagy, és azon jöttek össze a boszorkányok és ott táncoltak. Nem? Éjjel. És odamentek össze." (Frau Leitner, Vörösvár.) Alsóőrön, Bába Róza néni adatközlés formájában mondta: „Annakidejin mesétik ügyi az öregek, hogy a baszorkányok éjjé összejöttek. Söprün mentek. Ráűtek a söprüre, osztán úgy mentek. Vót egy nagy diófa állítólag itt a mezdőn. Osztán az vót nekik, ott táncútak rajta mindig. Éjjé. Muzsika jáccott." (Phon. Arch. Nr. В 6429/11.) Ilyen adat formájában, minden felnőtt személy ismerte ezt a jelenséget, asszonyok többen, mint a férfiak. Azok, akiknek elbeszélő tehetségük volt, személyi képességüktől függően, olyan állandóvá vált variánsokat mondtak el, amelyek az egyes közösségeken belül a hagyományossá vált elbeszélő költészethez tartoznak. Az Irtás nevű dűlőn van egy diófa, ott jöttek a boszorkányok össze, ott mulattak, de ha éjjel lélekharang szólt, le kellett onnan jönniök, vége lett a mulatságnak. (74. sz.) A kötetben szereplő elbeszéléseket csak rövid összefoglalásban adom, de a horvát és német nyelvcsoportból felvetteket szó szerinti fordításban közlöm. így a stinatzi bába erre vonatkozó hiedelemmondája már olyan formát ért el, hogy szinte a meseanyagba kellene besorolni. „Hát itt volt egy asszony. Annak volt egy lánya. És az ember mindig ment munkára. Reggel korán el és este jött haza. Amikor este hazajött, nem találta sem a feleségét, sem a lányát otthon. A kettő minden éjjel el volt. Hát az embernek, annak már sok lett. Azt mondja: Most meglesem, mit csinálnak ezek. Este, mikor már harangoztak, elbújt. Na, aztán este az asszony és a lánya fognak valami kenőcsöt, bekenik az egész testüket és egy seprűn, egy nyírfaseprűn lovagoltak a kéményen ki. És mielőtt kirepültek, mondták: Karó és kő, senkibe se bele! És avval elrepültek. A férfi ezt meghallotta. Megtalálta a kenőcsöt is. Bekente saját testét, és fogott szintén egy seprűt. De ő azt nem értette meg, hogy azok mit mondtak. Mondja: Karó és kő, mindenbe bele! És erre fel, ahogy ő már a kéményen kirepült, csupa vér lett, mert minden-