Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

darabban feküdt a határ valamelyik részén, és aki tíz személynek adott naponta kenyeret, nem tudott ilyen józanul gondolkodni, az hitt a rontó boszorkányban, abban is, hogy az esetleg éppen szomszédja volt. Ugyancsak a fenti adat közlője mondta, hogy ilyen bolondság, a boszorkányban hittek, hogy az elfeji a tejet, de ő még egyetlen gazdag boszorkányt sem látott. Ugyanakkor vettem fel két asszony beszélgetését, akik másképpen gondolkoztak. „Voltak emberek is, asszonyok is baszorkányok. Vótak. Te is tucc egyet. De nevet nem kő mondani. Mikor a teheneket szokta. Ement be az istállóba. Nem? Bemegy az istállóba, osztán gyufaszálot rak kii. Az istállóba. Osztán kérdeszték tüle, hogy mér csinájja. Aszongya: Mennyen innej kü az istállóbú, aszongya, ne baszorkányozzon itt az istállóba. Nem? Osztán nem attak a tehenek tejet. Ménné jobban föjik, annájobban vér gyütt belőle. Asztán kérdeszték tüle, hát hogy miccsinyát. Hát én nem csinyátam semmit. Én gyufaszálot, asztat, izét raktam kü." (Phon. Arch. Nr. В 6357/4.) Mint ahogy a gyerek születésekor, úgy a tehén ellésekor is be kellett bizonyos szabályokat tartani, voltak tilalmak, melyeket mindenki, aki a falu kultúrájába nőtt bele, ismert. Ezen a napon nem engedtek be idegenfa házba, és nem is adtak onnan ki semmit. „Hogyha kisborjú születik, akárki valamijér odamegy, aszmongyák, máma nem adunk! Semmit a világon. Mer kisborjú van, evüszi a szerencsét." (Phon. Arch. Nr. В 6366/2.) A német nyelvű Wolfauban majdnem szó szerint ugyanezt mondták. „Na, és ha fiatal jószág jön a házban a világra, azon a napon semmit sem szabad a házból kiadni. Sem venni, sem eladni, és ha egy koldus jött, akkor sem szabad semmit sem kiadni. Ha a tehén ellett, vagy a disznó és ha csirkék kelnek, akkor sem." (Wolfau, 1965.) A fent idézett felvilágosodott szavai szerint: „Régente az is szokás vot, ha valakiná tehén ellett, borjúzott, abba, azon a nap attú a háztú pénszt nem adtak ki. Hát hogy akkor emegy, evüszi a szerencsét a hásztú az, a pénzt." (Phon. Arch. Nr. В 6312.) Szigeten „ha borjazott, akkor idegen nem jöhetett be. Szóvá némellik még mast is megcsinálla. Idegent nem ereszti be. Pénszt azon a napon nem. Még én, még műnk is, sokszor megcsinyátuk, hogy azon a napon, ha kellett is a botba mennyi vagy valahová: hát hozd, maj megfizeted máskor. Ja, a boltos üsmeri a parasztokat." (Phon. Arch. Nr. В 6774/5.) A borjút és anyját egy ideig nem engedték ki az istállóból, és amikor először erre sor került, akkor nyírfasöprűn léptették át. Ezt tették akkor is, ha a marhát a vásárra hajtották. „És hogyha marhát attak e, szinte. Mikor a marhát az illető kihajtotta, az ajtón a söprüt keresztbetették, hogy a szerencsét az ne vügye e az istállóbú az a marha, vagy amellik megvette a marhát. Hogy a szerencse itthonmaraggyon. Söprű tartotta meg a szerencsét." (Phon. Arch. Nr. В 6312.) Az egyik veszély az volt, hogy a tehén hirtelen beteg lett és nem tudták munkára használni. „Amikor én hajtottam a tehenet. Osztán ojjan két tehenünk vót. Asztán gyütt egy bácsi, igen megtapogatta. Tehén meg efutott tüllem. Ühozzája odafutott. A tehén. Asztán azután megén befogtuk, de ojjan vad lett, hogy nem lehetett többet hasznányi. Annyira evadút. Asztán elattuk hamarosan." (Alsóőr, 1964.) „Reggere beteg lett a tehén. Este nem vót baja, aszonták. Nem adott tejet, rúgott a tehén. Itt vótak, leföjni. Akkor megrontották. Mingyá aszonták." (Phon. Arch. Nr. В 6777.) На a megbetegedés következtében a tehén kiesett a munkából, az a férfiak 180