Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

gondja volt, a tej elvesztése az asszonyoké. Mindkettő azonban a családot, az együttest, érintette, így aztán a rontás ellen a gazda és gazdaasszony egyaránt odafektette az istállóajtóba a söprűt, mert azon át nem megy be a boszorkány. (180. sz.) Szomszédság, rokonság függött egymástól, kölcsönösen használtak eszközöket, ha valami kifogyott a házból, átszaladtak a szomszédasszonyhoz, aki kisegített. Ez természetes volt és kötelesség is. Más volt akkor a helyzet, ha a falu másik részéből, másik szerről, jött valaki valamit kölcsönkérni. Ilyenkor igencsak meggondolták, adjanak-e vagy nem. Ha boszorkány volt az illető, és kivihetett valamit a házból, akkor ott hatalma lett a jószág felett is." „Nem vót minden házná hatalmuk. Nem, hogyha nem tudott semmit evünni abbú a házbú. Ja. ja. Vagy pedig kőccsön jött valamijér, vagy így vagy úgy. Hanem hát hogy valamit tuggyon eszerezni magának. Akkor vót hatama, de úgy nem. Minden házná nem vót hatalma. Nem is szótak neki. Vagy kikergették, akit tuggyuk, hogy izé, má az vót. Úgyis tutta az ember má, ojjan gondulom formán. Ha vizér jött is, az untig elég vót. Ha víz is, de az mégiscsak evütt valamit ügyé." (Phon. Arch. Nr. В 6790/4) Ez az utóbbi vonatkozás azért is fontos, mert ezen keresztül megértjük, hogy abban az időben, amikor még nyolc-tíz szomszédnak egy közös kútja volt, az mindig egy család udvarán állt, de úgy, hogy az utcáról is tudtak vizet húzni. Nem kellett az udvarba bejönni. így aztán nem a háztól vitték el a vizet. A falubeli boszorkányt nem azonosítom a „bábaboszorkánnyal", akinek bizonyos feladatköre van és nem tekintik csak rontónak. Ő az asszonyvilághoz tartozik. A tehénmegrontásnál tárgyalt, az állatot megrontó, annak erejét, hozamát öngazdagítás céljából elvevő boszorkány, a hiedelem gonosz alakja, aki az egész családot, annak holnapját, veszélyeztette. A szegény kisparaszt kévéséből vette el azt a keveset, ami a megélhetéshez feltétlenül szükséges lett volna. A bábaboszorkányról csak az asszonyok beszéltek, a férfiak nem tudtak róla semmit, az ő elbeszélésanyagukban nem élt. A rontó, elvevő boszorkány a falu gondja volt és minden egyes személy, aki a családért, közösségért felelős volt, védekezett ellene, beszélt róla. Az evvel kapcsolatos hiedelemmondák száma igen nagy, de lényegében nem mutatnak különösebb változatosságot. Arra vannak felépítve, hogy a háztól valaki valamit elvisz, kölcsönkérés útján megszerez és ezáltal rontó hatalma lesz. A hiedelemmondaszerű történetekben mindig megemlítik a rontás mellett a javítást, a boszorkány hatalmának megtörésére irányuló cselekményeket is. Ennél az a legfontosabb, hogy megtudják, ki a rontó, és „megidézhessék". Igen földi módon, testi, fizikai kínzással kényszerítik, hogy hagyja abba kártevését. Kötetünk 88. számú történetében azt találjuk, hogy a boszorkány valami eszközt akart a hónap első péntekén kölcsönkérni. Nyilván meg is kapta, mert a tehén teje elmaradt. Később ismét jött és amikor kölcsönkért valamit, megmondták neki, hogy csak akkor teljesítik kérését, ha az istállósöprűt és a vízhordó rudat az istállóajtóban keresztbe fekteti. Ez hatalmának megtörését jelenti, és erre fel inkább megfordul és elmegy. A tehén teje ismét megjött. Egy másik változatban valaki ugyancsak kölcsön akar valamit kérni és a tehén teje elapad. A háziak tanácsot kérnek és aszerint cselekszenek. Egy lyukat csinálnak a földbe, abba tejet öntenek és rányomják a tüzes igaszeget, amivel kiégetik a rontó személy sze181