Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

23. A TEHÉNRONTÁS JAVÍTÁSA A délburgenlandi tájon belül hitték, hogy a boszorkány az állatot megrontja, hasznát elveszi, embert, egész családot egészségileg és az állatrontás következményeként anyagilag is tönkretesz. Nyelvcsoportoktól függetlenül élt egy hiedelem, amelyik mindenkiben felkeltette az ismeretlen rontótól való félelmet. „Az irracionális hiedelem a reális élet gondjaival függött össze és ez itt erősebb volt, mint az anyanyelv." Mi, tudományágunkon belül az anyanyelvnek nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk, mint az emberi közösségek mát túlélő törekvéseinek. Ez, a hiedelem aktivitását tekintve, nem volt olyan globális, mint ahogy egyik-másik idevágó szakmai leírás alapján gondolhatnánk. A születés pillanatától kezdődően mindenki belenőtt ebbe és felnőtt korában, személyes feladatkörétől függően, kényszerült a hiedelemvilág törvényeibe való bekapcsolódásra. Mások voltak a major lakóinak hiedelmei, mert más volt az életformájuk, személyes és közösségi érdekük is, és más volt a parasztfalvakéi, amelyek a gazdálkodás sokrétűsége miatt a hiedelem terén is sokrétűségre kényszerültek. A majorokban az ember, a család és a személyes egészség védelme állt a középpontban, a paraszti életben nemcsak ez, hanem a gazdaságot érintő veszélyek is szerepet játszottak. Az emberre, és a gazdaságon belül az állatra vonatkozó rontási jelenségek gyakran azonosak voltak, véleményünk szerint azonban ezeket mégis egymástól elválasztva kell tárgyalnunk. Számunkra nemcsak a jelenség formája, formai tartalma, hanam annak hatása, következménye is tudományágunk feladatkörébe tartozik. A tipológia, a jelenség és a közösség kapcsolatának ismertetése nélkül veszélyes egyoldalúsághoz vezethet. Éppen ezért tárgyaljuk munkánkban az ember megrontásával kapcsolatos hiedelmet külön fejezetben, és az állat megrontását az előbbitől elválasztva, itt írjuk le. Hiedelem sohasem alakult ki önmagáért. Belső, a tájtól, az életformától függő törvények szabták meg, mi lehetséges és mi nem. A gazdasági életen belül is csak az hathatott, ami az ottani túlélésével kapcsolatos volt. Ez vonatkozik az állat megrontására is. Tekintve, hogy itt a nagyállattartás középpontjában a marha - igavonó és tejadó -, állt, az állattartással kapcsolatos hiedelmek is ezzel függnek össze. Egy előbbi fejezetben a tehén létalapbeli jelentőségét leírtuk, ezért itt most csak annak megrontását és a rontás javítását foglaljuk össze. A tehenet szinte jobban védték, mint az embert. Legalábbis ezt látszanak bizonyítani az erre vonatkozó adatok, illetve azok nagy száma. Az ember, aki megtette a tehetőt, és állata mégis beteg lett, hitt abban, hogy valami, számára ismeretlen hatalom azt megrontotta. Ha a jószág hirtelen, megmagyarázhatatlan okokból származóan nem adott tejet, a tej véres lett, az állatot nem tudták munkára használni. Gyűjtésünk idején a felvilágosodott, de már nem az aktív produkciós kultúrában bent élő paraszt azt mondta, hogy ez természetes, nem adtak eleget enni, azért adott véres tejet és azt akkor a boszorkányra fogták. (146. sz.) Aki a napi gondokban élt bent, az az öt holdja mellett, amelyik húsz 179