Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

19. A BOSZORKÁNYTUDOMÁNY MEGSZERZÉSE ÉS TOVÁBBADÁSA A garabonciás egyik jellemzője a könyv volt. Abból olvasott jégesőt. A boszorkányhiedelemben is előfordul az a könyv, amelyikből ezt a tudományt meg lehetett tanulni. Ilyenről mesélt személyes élményként az egyik alsóőri férfi, aki még legénykorában barátjánál egy könyvet talált, amelyben „mindenféli jel" volt. „A bötüket asztat megolvasni nem lehetett vóna sehogycse ... Mindenféli állatjelek. Akkor mindenféli bötü. Rendes bötü is vót benn. Akkor a másikat egyátalán nem lehetett megösmerni. Hát az akkor nem vót más" (159. sz.) Úgy tűnik, hogy egy hajdani diák algebrakönyvét hitték a boszorkányság tankönyvének. Félreértés vagy nem, lényeges az volt, hogy hittek a praktika könyvből való megtanulásában. „A boszorkányoknak könyvei voltak, olyan nagy könyvek. Nagy könyvek voltak azok. Ott volt bent biztosan a boszorkánymondás, hol csináljanak, mit kell nekik mondaniok, vagy mit terveztek, hova menjenek, mit kell nekik mondani. Nem mindig hatott ugyanaz a mondás mindenütt. Hogy hát azok, amit akartak, hogy most mit csináljanak, hogy azt a könyvből olvasták ki. Az mindegyik boszorkánynak volt. Az én nagyanyámnak is volt egy nagy könyve. Mondtam anyámnak, hogy elhozta volna Borostyánkőről (Bernstein) ide le, és én is ki tudtam volna olvasni, én is repülhettem volna. Azt mondtam, talán javamra vált volna, hogyha én is mint boszorkány repülhettem volna. Nem?" (Schlaining, Szalónak, 1964.) A csajtai majorban a boszorkánymulatságba betévedt legényt a boszorkányok, férifak és nők, arra akarták kényszeríteni, hogy mulasson velük és írja be nevét egy könyvbe, kötelezze el magát. Ő nem tette ezt meg, és bosszúból addig táncoltatták reggelig, míg csak a csizmájának csak a szára maradt meg. („Kisködmön" 17. sz.) Arra is akadt adatunk, hogy aki boszorkány akar lenni, annak meg kell Krisztust tagadnia és leköpni a keresztet. Aki erre a próbára került és ezt nem tette meg, az boszorkányos lett ugyan, de csak javítani tudott, rontani nem. („Kisködmön" 67. sz.) Egy másik történetben az egyik asszony a másikat elhívja a boszorkánygyűlésre. Együtt repülnek és amikor megérkeznek, meg kellett volna a „csúf, taknyos Pulutót" csókolni. Mivel ezt nem tette meg, ledobták a seprűről, keze, lába kitörött. („Kisködmön" 18.sz.) Aki a fenti módon tanulta meg a boszorkányságot, az tudott rontani és javítani, de legtöbben inkább csak rontani tudtak. A rontókat két csoportba osztották be. Az egyik csoport tagjai nem tehetnek róla, hogy életük ilyen lett, szenvednek is miatta, de már születésükkor kapták. Ha akarták, ha nem, nem tudtak a boszorkányságtól megszabadulni. Legtöbbje nem is ment férjhez. „Ki vegye el? Ezelőtt úgyis egy evetté ászt a szegén nőt, asztán a férjinek fötünő vót az, hogy mindig emegy este, söprüt fektet mellé. Hát asztán ement utána, asztán mi vót a haszna? A szegén asszonnak, vége lett. Illenkor emegy úgy, hogy a férj nem veszi észre, hanem hát mégis hogy vele, mellette van valaki, söprüt tett neki oda. De, 165