Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

hát ő nagyon figyelembe vót. Neki feltűnő vót, hogy minden este ement ügyé. Akkor megakarta menteni és tönkre köllött neki mennyi. (Phon. Arch. Nr. В 6796/1.) Szalónaki vélemény szerint: „A boszorkányságot nem lehet megtanulni. Ha valami mondást mondtak az emberek, pár szót mondtak, mondást. Mindent befesteni, mindent bekenni, semminek se nekirepülni! És maguk csináltak maguknak valami kenőcsöt és bekenték kezüket, arcukat, hajukat bekenték és repültek, hogy senkinek sem volt hatalma fölöttük. Igen öregek lettek a boszorkányok. Haldoklásnál sokáig szenvedtek. Talán bűnhődni kellett nekik, hogy más emberek jószágát tönkretették, hogy az emberkét kínozták. Talán ezért nem tudtak meghalni. A boszorkányoknak bent volt a testében az ördögség. Azok egymás között nem is adtak egymásnak kezet. Jónapot, és úgy, de kezet nem." (Schlaining, 1964. Németből fordítva.) Egyetlen olyan adattal találkoztam, amely szerint boszorkány tudott lenni az, aki valami ruhát felvett. Frau Leitner mesélte Vörösváron: „Hát akkor meg a rafinált parasztasszonyok elmentek a szomszédba és lefejték a tejet. Itt magukra terítettek egy fehér kendőt és akkor boszorkányok lettek, és akkor a parasztoktól elfejték a tejet. És akkor reggel, mikor fejni mentek, nem volt semmi tej sem. Természetesen, mondták, hogy a boszorkányok fejték le." Kálmánné szerint: „Voltak a boszorkányok között rangok. Hogyne vóna. Bisztosan van, de erről nem beszétek. Dehát az ember észrevehette. Ojjiknak egészen foment a sorsa, ojjiknak meg nem ment semmire." (Phon. Arch. Nr. В 6797.) „Az ijjenek nagyon nyugtalanok, mindig menni ke nekik. Mindig! Mindig menni ke őnekik! Azér mondom, talán már kiskorába annak a lánnak átatták, vagy valami, mer a többnyire rokonságba marad ez. Azzá hogy átaggyák, már tud mindent. Ja, ja! Ü már asztat betanittya azér mellette. Dehát többnyire a második ágazatba, harmadik az má változott, má nem megy úgy ki neki és nem tuggya semmirese vinnyi." (Phon. Arch. Nr. В 6796.) Nyelvi különbség nélkül hitte mindenki, aki hitte, hogy a boszorkány, aki rontó volt, csak akkor tud meghalni, ha a boszorkányságot valakinek át tudta adni. Éppen ezért az ilyen mindig igen nehezen halt meg. (64. sz.). Aki a haldokló boszorkánnyal kezet fogott, az átvette tőle. Az egyiket halálos ágyán becsapták és a kéz helyett a sodrófát nyújtották neki. De azért meghalt, csak így senki sem vette át. („Kisködmön" 9. sz.) Alsóőrön is csak akkor hal meg a rontó boszorkány, ha valaki átveszi tőle a képességét. Itt hangsúlyozzák, hogy tanulni is lehet, de az ilyen nem árt szándékosan. (184. sz.) Ugyanitt mesélték, hogy amikor a boszorkány már olyan sokáig haldoklott, egy férfi vállalkozott rá, hogy elmegy hozzá és átveszi tőle. De ő nem ment el. (148. sz.) Szigeten így mondták: „Kezet köll neki valakivé fognyi. Átanni neki. Akivé utollán kezetfog, annak aggyá áta. Ha pedig nem tud, akkor az ördög evüszi. Sokájig kínlódik vagy szenved, mongyák, ügyé. Meghal, de akkor az ördög evüszi. De ha áttuggya annyi, akkor úgy meghahat, mint egy másik ember ... avve át is atta." Ha egy boszorkány igen rosszindulatú és ártó volt, ha az ördöggel kötötte meg a szerződést, akkor halála után még az égi bosszú is elérte és mint ahogy Pesti mesélte, temetésén a villám belevágott a sírba. („Kisködmön" 66. sz.) 166