Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

álmodott rólla. A mama meséte. Jaj, aszongya, édesanyám, nem vagyok képes má dógoznyi, mindennap mosnom köll a fekete ruhámat, mire hófehérre kimosom. Itt mindig feketét adnak. De azoknak addig köll mosni ászt a ruhát, még fehér nem lesz. És cipőt egyatalán ne húzzanak a lábokra, egy halott lábára, mer addig köll neki abba a cipőbe járni, még tejjessen tüskebokorrá nem válik az a cipő. Mer Jézus Krisztus is mezítláb járt." (Kiss Mária, 1965.) Itt említem meg a temetővel kapcsolatos éjszakai hiedelmeket is, mert ezek a halott és az élők kapcsolatával függenek össze. Alsóőrön boszorkánynak nevezik azt a feketébe öltözött asszonyt, aki éjjel a temetőbe megy és ott eltűnik. A német nyelvű Wolfauban is boszorkánynak nevezik az özvegyet, aki meghalt urával a temetőnél beszélt. „Na, és itt meghalt egy. Az az ember talán már húsz évvel ezelőtt meghalt. És a boszorkány, az mindig kiment a temetőbe és beszélt vele, az urával. De be nem mehetett, a kerítésen kívül volt. És az kijött a sírjából és beszélt vele. Hogy jöjjön, neki lenne valami mondanivalója. És az jött. Be nem mehetett a temetőbe, nem, nem, a sírokhoz, de a kerítésen kívül, mert legtöbbször van a temetőnél kerítés, onnan beszélt vele, az urával. Ő így bizonygatta, ő hívta őt: Ta Hans, vagy Franz, hát ahogyan hívták, valamit akarok neked mondani. És az akkor kijött a sírjából és odament. És aztán megint eltűnt. Ő meg ismét hazament." (Phon. Arch. Nr. В 9750.) Külön csoportba tartoznak a szántófölddel kapcsolatos hiedelemmondák és az ezekkel összefüggő büntetések. A 214. számú történetben az asszony véletlenül levágott valamit a szomszéd földjéről. Igen megbetegedett. Végül is elment a szomszédhoz és bocsánatot kért tőle. Meggyógyult, de azóta a földet mégsem használják. Ha valaki a szomszéd földben valami kárt okoz, vagy abból egy darabot elszánt és nem adhatja vissza, mert meghal, lelke bolyong addig, míg valaki meg nem szólítja. Akkor ugyanúgy megszabadul, mint ahogy a már említett allhaui ember is csak megszólításra szabadulhatott meg szellemjárásától. (225. sz.) Délburgenlandban mindenütt kevés volt a föld, sok az éhes száj. Legnagyobb bűnnek a föld, vagy az arról történő lopást tekintették. Ez így volt mind a három nyelvcsoportnál. Stinatzon is. „És itt mindig hallottam, hogy egy, az életében mindig olyan zsugori volt és egynek a mezsgyéjét learatta. így pl. két szomszéd volt és amikor az egyik szántott, akkor a szomszédtól túl sokat szántott el. Úgy, hogy ennek az embernek nem lett nyugta, ha egyszer meghalt. És az mindig visszajött és ott a mezsgyén mindig ide-oda ment. Ahol ő valakitől valamit elszántott. És ott világított, olyan fény volt." (Phon. Arch. Nr. В 9624/4.) Ezt а fényjelenséget sohasem keverték össze a tüzesember vagy a lidérc hiedelmével. 164