Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Alsóőrön az újonnan megvett házban éjfélkor mindig zörgetnek. A vevő kérdezte az eladót, hogy kinek tartozik, mire az megmondta, hogy egy meghaltért a misét nem fizette meg. Mikor kifizette, elmúlt minden, nyugalom lett. (98. sz.). A szigeti 233. számú történetben arról van szó, hogy ha a meghalt ember valamit itthon felejtett, annak szelleme hazajár és éjjel a ház lakói zenét, dalolást, táncolást hallanak. De az a szellem mást nem csinál, csak elsuhan a lakók mellett. Ugyancsak Szigeten vallják, hogy az öngyilkos lelke hazajár, az nem tud nyugodni. (Phon. Arch. Nr. В 6798.) A halott nyugalmát nem szabad zavarni és halottal, a meghalással kapcsolatos előírásokat be kell tartani, mert másképpen visszatér. „A halottnak nem szabad a tükörbe meglátni magát. Ászt én is szoktam. A halottnak nem szabad a tükörbe látni magát, meg a halottasgyertyáná nem szabad semmit dógozni. Mer az a gyertya nem minekünk ég, hanem annak a halottnak. És anná a világná egy asszony. Irigy vót persze, a férje katolikus vót és a nő evangélikus. Az itt történt. És asztán ugye sajnáta, hogyhát az a gyertya, az a szép, mer a gyermekei hoszták a gyertyát. A, mit, aszongya, csak nem égetem el észt a sok gyertyát ittennek? Maj nekem jó lesz máskor is. Nem ijjenkor, mikor nem köll. Hiszen ingyér nem lehet a gyertyát égetni. Eccer meg igye kezdett varrni mellette. Hát eccercsak kiket a halott. Asztán az volt. Mingyá eszébejutott annak a nőnek, hogy: porból letté és porrá köll lenned. És hamarosan megrúgta a kemence lábát és kidobta a hamut. Akkor összeroskatt megin a halott. A hamu az a mencség. Hát a nő irigykedett és anná a világná, halottvilágná varrt. Hát ászt nem szabad. A hamu, meg a szentöltviz. Hát a hamut, miko észreveszik, odacsaptyak a hamut. Azér mindig mondom a halottra: Jó, aki meghal, asztot ne kivánnya mindig az ember haza. Mer sokan ászt izélik, hogy jöjjön haza, jöjjön vissza. Ászt bolonccságnak tartom, mer nem jó. Annak a halottnak se. Annem így meg úgy! Hanem az meghat és legyen nyugott!" (Phon. Arch. Nr. В 6798.). Nem véletlen, hogy a délburgenlandi tájon belül a meghalt kisgyermeket nem szabad nagyon siratni, mert akkor „visszajár" a lelke. A csajtai majorba is visszajön a kisgyerek és kéri anyját, ne sirassa, mert ő akkor vízben jár és elmarad a többitől. („Kisködmön" 8. sz.) Alsóőrön Bába Rozi néni mondta el, hogy: „A mama borzasztóan sirt. Borzasztóan sirt. Osztán álmába ecce megjelent neki a tezsvérem. Aszmongya: Mama, aszmongya, mama, szépen kérlek, ne sirgyál, aszongya, mind vizes a ruhám." (Phon. Arch. Nr. В 6353/2.) Ez a kisgyerekkel kapcsolatos hiedelem ma is él, de aktívabb volt abban az időben, amikor majdnem minden harmadik gyeremek meghalt. A gyerekágyban meghalt anya lelke is hazajár akkor, ha anyósa rossz kis árvájához, és ápolja gyermekét. (207. sz.) A környéken belül általános hit: „Aki meghal, egy másikat fölvátotta. Akkó ott áll az ajtóba. A temetőajtóba egy áll. És asztán mast másik meghal, mast az elmehet, mast a másik áll ott, amellik mast hat meg. A lelke. Na, most ez a héthónapos kislány hat meg, mast ennek mijjen sokáig köll ott áni, abba a hidegbe ott állani, míg valaki jön utána, hogy meghal. Ha valaki meghal, akkor mehet pihenőre." (Kiss Mária, Alsóőr, 1965.) Hiedelem jelenségek függenek össze a halott felöltöztetésével is. „Na, és ha lehet, egy halottat sose őtöztessenek fő feketébe. Ami a legrosszabb nálunk. Amikó egy asszonnak, fijatal asszony vót, meghat a lánya, na, és az asszony mindig