Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

17. ONTES - VIZONTES Alsóőri kutatásom idején: lakásom a falu közepén, a községházával szemben, a „Mária-képjénél", azaz egy magas kőoszlopon álló Mária-szobor mellett, ahol a falu négy legfontosabb útja találkozott, és ahol minden este a tej leadása után sokan összejöttek. Szokásommá vált, hogy tejesköcsögömbe kimosás után még vizet öntöttem és amikor mentem a tejért, a ház előtt az aszfaltozott útra kiöntöttem. S ebből egy másik bonyodalom fakadt, mert a vizet nem leöntöttem, hanem az út széléről az útra öntöttem be. Ahogy az egyik nyári este nyitott ablakomnál ültem, váratlanul valami nagy szitkozódást hallottam. „Leánka, vak vagy? Nem látod, mi van itt? Mire vannak a szemeidék? Hogy még ijjen emberek is vannak, akik másoknak ártanak! Öntés van itt. Kerüld ki! Az ijjent beköllene záratni. Ijjen dögseget csinál." A függöny mögül láttam, hogy a falu egyik vezető embere ment kislányával és ő szidta azt a lelkiismeretlen embert, aki ilyesmit csinál. Másnap elmentem Csulak (Bába) Róza nénihez, aki aztán elmondta, milyen veszélyes az ilyesmi. „Nálunk ha valakinek kiütéses a teste vagy viszketegséget kap, aszongyák, persze, mert valamit (valaki) kiont, és te öntésen mentél keresztül, azért kaptad eztet. Nem szabadna kiönteni. Mert sokszor, Isten tuggya, mijjen vizet öntenek ki és azér mongyák, öntésen ment keresztű és a teste viszketeges lesz vagy hadagos. Itt aszongyák, hogyha valahol valaminá kisborjú is volt, vagy akármicsoda, ugye, ha valaki bejött, nem tartották ászt az egyént jónak, akkor amikor ement, vizet öntöttek utána, hogy a szerencsét e ne vigye. De az más valami." (Phon. Arch. Nr. В 6432.) Egy fiatalabb asszony a következőket mondta: „Ha valakinek valami betegsége van, kiveri, vagy krécer (rüh) vagy illesmi, aszonták, hogy akkor kiszoktyák önteni az utón átal. Közepin át. Lemossa magát, azután meg kivüszi az uccára és átönti az út közepin. Átal. Túsó felire. És aki az eső átmegy rajta, az efoggya kapni azt a baját. Evüszi arrú a másikrú, aki átmegy rajta. S arra marad a betegség. Még máma is előfordul, de azér mastmá hát betegség nincsen talán annyi, mint elébb, de még máma is fordul elő, bizony. Még a multkorokba is, mikor mentem főnek, az utón vüttem a tejet, még akkoris láttam. Mingyá montam magamba: Na, ez is az. Kikerülik, nem lépnek át. Kikerülik. Ki bizony. Kü én. Ecce én is, mikor itt hátú a szomszédba meghat egy kis gyerek, én is gyüttem lenek, mer koszorúslány vótam, gyüttem lenek, hosztam a koszorút. Hát mingyá montam: Ez igen furcsa öntís, egészen áta széllire. Én is bizony hát montam, hogy csak iparkodok. Éppegy szombati nap vót. Mire hazamentem, aszittem, elég a testem. Ténleg! Édesanyám mingyá monta, mihást meglátta, monta: Leánka, öntísen menté keresztű. Mongya, hama leja cipőt, leja harisnyádat, mozsd le. És rögtön ollan vót, mint a csalánkiveréses. Hóllagos mind. Azonna lemostam és én is kiöntöttem. De énrulam is ement. Valaki evütte, de jelám. Bisztosan. Mer énrulam is ement. De, aszittem, nem birom ki, annyira égett." (Phon. Arch. Nr. В 6681.) 160