Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

A KUTATÁS TÖRTÉNETÉRŐL • Éveken keresztül, szinte megszakítás nélkül kutattam a burgenlandi emberek hagyományos kultúráját. Igyekeztem mind a három nyelvcsoport életformáját megismerni, azaz a magyarok mellett a német és horvát anyanyelvűekét is. Ezek az évek, az az önként vállalt feladat, annyira összefonódott életem történetével, hogy most egy száraz módszertani leírás helyett szükségesnek tartom, hogy egyetsmást ennek a kutatásnak a történetéről elmondjak. Azt, hogy hogyan kerültem ide, milyen célkitűzésekkel indultam útnak, mi lett valóság a tervből és milyen, a hagyományos közösségekben élő személyiségek hatottak munkámra, de életemre is. Ámbár az ilyesmi az úgynevezett tudományosértékű munkákban nem szokás, mégis kitérek ezekre, mert egy elmélyült kutatás nemcsak adatokat eredményez, hanem emberséges kapcsolatokat, találkozásokat és így a kutató személyét is alakítja. Élményeim hozzátartoznak a burgenlandi magyarok történetéhez és kár lenne őket elhallgatni. De nemcsak ezért. Munkámban nem halott, papírrá vált jelenségeket adok közre, hanem a kultúrának olyan részleteit, amelyek mögött élő emberek húzódnak meg, akik számára az itt leírtak életük tartalmát, nem az ünnepnapok örömét, hanem a hétköznapok gondjaival való megbirkózást jelentik. Meggyőződésem, hogy minden történelem, hogy nincsen véletlen. Az is a történelemhez tartozik, hogy 1960 végén meguntam az egyik kutatóintézettől a másikhoz való vándorlást, az örökös csavargást, de azt a bécsi szállodai portásfülkét is, amelyikben ekkor este kilenctől reggel hétig a „hé, te" voltam. Amikor ez évben karácsony és szilveszter éjszakáját úgy töltöttem el, hogy mégcsak egy jó szót sem kaptam, elegem lett a szállodai vendégek magatartásának megfigyeléséből és elhatároztam, hogy kutatóútra indulok. Hogy hová, azt nem volt nehéz eldönteni, Burgenlandban élnek magyarok is és a szakmában semmit sem tudunk róluk. Eléggé körülményes lenne leírni, hogyan kerültem a Pinka völgyében meghúzódó magyar faluba, Alsóőrre, de odakerültem és ez a tény már önmagában megszabta további életem folyását. 1961 január 16-án léptem át először az alsóőri plébánia küszöbét, hogy aztán onnan sohase szakadjak el. Az öreg plébános, az azóta már megboldogult Rail Jenő bácsi, aki pályafutását még Zalaegerszegen kezdte el, és gazdaasszonya, Hedvig néni, befogadtak. Eredetileg csak két hétre terveztem utamat, amiből később hónapok, évek lettek. Három év után jöttem vissza Bécsbe, de oda már nem szállodai portásként, hanem a bécsi Tudományegyetem lektoraként, ahol a nyugati világban elsőként a „Kárpátmedence néprajzát" adtam elő. Erre azonban akkor került sor, amikor első eredményeim az osztrák néprajzban meglepetéseket okoztak. Ez természetesen nem ment máról holnapra és nem is volt igen egyszerű. Kezdjük ott, hogy pénzem nem volt, de időm az elég és hála Isten, Jenő bácsinak megértése is. így aztán életemben először kutathattam úgy, ahogyan én ezt ma15