Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

gamban megálmodtam. A kutatást úgy kezdtem el, hogy nem kutattam, hanem csak hetekig csámborogtam, lődörögtem a faluban. Az ottaniak először megnéztek, azután megszoktak. Én is őket, ami nem volt könnyű dolog, mert egy igencsak idegen világba csöppentem bele. Be kellett vallanom, hogy először bizony igen romantikusan valami „ősmagyart" kerestem. Össze is dőlt bennem a világ, amikor az egyik Seperné (van vagy hatvan a faluban), a favágítótól fiát ékes magyarsággal küldte: „Gyerek, menny be, sal tód ki a vasmasinát!", azaz hogy kapcsolja ki a mosógépet. Mivel a világ eddig is mindig újra összedőlt, hogy azután ismét csak felépülhessen, bennem is tisztázódott valami. Elsőként arra jöttem rá, hogy itt, ebben a nyelvszigetben, a magyar nyelv fejlődése már évszázadok óta megrekedt és a technika nyelve természetszerűleg osztrák oldalról, azaz németül érte el az alsóőrieket. Egy konzervatív magyar nyelvből és a német befolyásból alakult ki az, amit magamnak is meg kellett tanulnom. Igencsak hegyezni kellett fülemet, amikor az egyik férfivel találkozva azt mondta: „Jaj, a lábomék maj megrokkannak, a szememék meg maj ementek, mert kókhangyát kerestem." (Kókhangyának mondják a barkát.) Bennem élt valami magyar. Az, amit gyerekként megéltem, amivel kutatásaim során találkoztam. A székelyföldön Háromszékben, a Kecskemét környéki pusztákon, a Balatonmellékén. Ezekből bizony itten semmit sem találtam. A nyugati határokon kívül, Alsóőrön, egy más, számomra ismeretlen világba csöppentem bele. Egy olyanba, amelyik már a törökkor óta szigetet képezett, amelyikben évszázadok óta hatott a „stejer" szomszédság, amelyik tele volt a kezdetben még számomra is alig érthető ellentmondásokkal. Időbe került, amíg kiismertem magamat. Kovács Márton az itteniek történelméről és Imre Samu a nyelvről írtak ugyan eleget, de még mindig sokat lehetne Összehordani. Itt, most csak annyit, hogy az alsóőriek, de a többi magyar falu lakosainak elődjei is határvédő parasztnemesek voltak. Nemes uraknak számítottak akkor is, ha vagyonuk nem volt nagyobb, mint a szomszédos falvakban élő hajdani jobbágyoké. Az én kisparaszti falumban öt holddal már „gazdának" számított a tuladonos és tíz holddal „gazdagnak" tekintették. Házuk boronafalú volt, amit éppenúgy szalmával fedtek be, mint a jobbágyok. Ma, amikor „divatba kerültek", csak a büszke árkádos házaikat mutatják, mert az szép. Az igazság az, hogy ezeket csak akkor kezdték el építeni, amikor a jobbágy-felszabadítási törekvések idején magukramaradtak. Ekkor megfeledkeztek róluk, mert a módos nemeseknek nem számítottak egészen annak, a jobbágyoknak meg mégiscsak. Joguk volt, de vagyonuk nem, így aztán új házakkal igyekeztek nemes voltukat kihangsúlyozni. De ekkor sem épített mindenki így, hanem csak az, aki 1848-ig a falu képviseletében a „nemesi törzs" nevében szavazhatott megyei ügyekben. (1. kép) A többi ház még jóidéig boronafalú maradt. Ez csak akkor változott meg, amikor a falu valamelyik fele leégett. Az új házakat az akkori divatnak megfelelő formában építették fel. S mivel a 19. század folyamán elég sok tűzvész volt, kicserélődtek a házak. Végülis csak két boronafalú maradt meg (2. kép). Ezek és a nem árkádos házak nem felelnek meg a „normáknak", de a bennük lakóknak igen. Igencsak csalódtam, amikor rájöttem, hogy nincs szép könyveket megtöltő népviselet és a népművészetet is hiába kerestem. Amikor népdal után érdeklőd16