Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
bilis gyereket mindenki „váltottnak, kicseréltnek" tekintette. Ezt vallotta a nagyanya is és ahogy elmondta, remélte, hogy az majd hétéves korában megszólal, akkor unokája visszakerül, azaz a gonoszok, akik kicserélték, és majd az igazit visszaadják. Egy évvel unokája halála előtt, amikor az tizenharmadik évében volt, abban bízott, hogy a hét év helyett majd a tizennegyedikben cserélik vissza. Ebben az életévben megoldódtak a gyerek földi problémái, de halál után is megmaradt a családdal szembeni „váltott gyerek"-előítélet. A gyerekágyas asszony rettegve félti kicsi gyerekét. Félti gyereke, de saját egészségét is. Ez az anyai ösztön megvan ma is, de még fokozottabb formában hatott abban az időben, amikor a csecsemőhalandóság igen nagy mértékű volt. Ezt nem lehet avval megmagyarázni, hogy a gyerek egyúttal munkaerőt is jelentett. Nagyon féltek attól, hogy a gyerek debilis lesz, mert ez az egész családot tönkre tudta tenni. Élt a múltban, él a jelenben is a kicserélés hiedelme. Mind a három nyelvcsoportnál és minden társadalmi rétegben megtaláltam ennek nyomát. A váltott gyerek kizárólag a falvak és majorok asszonyainak, és nem a férfiaknak a hagyományos elbeszélés anyagához tartozik. A kicserélő démont is boszorkánynak nevezik úgy, hogy az azért mégsem boszorkány, hanem valami „boszorkányos személy". A kicserélőt nőneműnek tartják. Két történet kivételével sohasem látható, akkor sem, ha több esetben emberi nyelven beszélt az anyával. Stinatzról a falu hagyományait legjobban ismerő két asszonytól sikerült ugyanannak a kicserélési kísérletnek variánsait felvennem. Az elsőben: „Nagyanyám mesélte, hogy az ő ura, amikor még kicsi volt, amikor a világra jött, az ő anyjával is megtörtént. Régen a gyerekágyast szalmára fektették, hogy ne piszkolódjék be az ágynemű. Szalma volt ott és lepedőt terítettek arra, és úgy feküdt. Na, aztán egyszer csak éjjel jön be egy boszorkány és el akarja venni a gyereket. Hát az természetesen védekezett és már úgy birkóztak, hogy a szalmát már az egész szobában szétszórták. Ő nem akarta a gyerekét odaadni, a boszorkányok meg nagyon akarták. És aztán a következő nap elmondta, hogy ő hogyan birkózott az éjjel. Hogy egy boszorkány volt itt és el akarta vinni a gyerekét. Az volt rá a bizonyíték, hogy a szalma az egész szobában el volt terítve. (Németül elmondva. Phon. Arch. Nr. В 9624.) Ugyanerről az esetről a falu bábája a következőt mondta el. „Állítólag a második szomszédasszonyunk lehetett. Már jó ideje ennek. Azoknak is lett egy gyerekük. És mindenki elment a háztól, az asszonyok asztán már nagyon féltek, és a gyereket mindig magukhoz szorították, hogy amikor a boszorkány bejön, el ne vehesse tőlük a gyereket. Na, most ahogy az anya tartja a gyereket, egyszercsak két boszorkány jön befelé. Ahogy bejöttek, énekeltek. Hát énekeltek, amikor az ajtón bejöttek. Most az a gyerekét olyan erősen tartotta, hogy a boszorkányok nem tudták a gyereket elvenni. Az asszony ágyában szalma volt és ezek most azt az utolsó szálig kiszórták. Azt gondolták, hogy így a gyereket megkaphatják. De az asszony nem engedte el a gyerekét. Az az asszony úgy félt, hogy vizesre izzadt, hogy a gyerekét elveszik. Akkor aztán az asszonyok végre az ajtón keresztül kimentek és azt mondták neki : Ha valakinek elmondja, hogy mi voltunk itt, akkor maga el van intézve, megöljük magát is, meg a gyereket is. Na, aztán így vége lett." (Phon. Arch. Nr. 9652/3.) 151