Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

szabb lett útjuk, mert mindenki megállította őket. A névtelen csecsemő ettől kezdve nem volt már veszélyben, keresztnevet kapott és belépett a falu egymást váltó közösségébe. Ezután már nem a gyereket féltették, hanem az anyát, aki még „tisztátalan" lett. „Akkoriba úgy vót, mink úgy montuk, egy hatost, ez tiz krajcárt vagy 20 fillért jelentett, ászt köllött fizetnyi a plébánosnak és az egyházfinak. Vütte vele a gyermekit és hát ojjan egy egyházi szertartás vot. Majnem mint keresztüléskor. Csak a gyerek nem lett mekkeresztűve ügyi. Míg a pap az asszonyér az imáccságot monta, addig az asszony egy égő gyertyát tartott a kézibe és a gyerekit is a kézibe tartotta. Addig, míg előbb az a szokás vót, míg a templomba nem ment, addig az asszony a házbú nem is ment ki. Ha má nem is fekütt, a házba foglalatoskodott, dolgozott, de a házbú nem ment addig ki. Az eső uttya templomba vót. Mongyuk, hogy a házbú nem ment ki. De vót ojjan, hogy még az udvarra se ment ki addig, míg a gyerekké nem vót a templomba. No, most ha szerencsés szülés vót, akkoriba egy hét múlva má ement. A gyereket másnap, szülés után másnap mekkeresztelik. Akkor nem úgy vót, mint mast, hogy talán két hétre. Minálunk ijjen faluhelen szülés után másnap a gyereket mekkeresztűték. Akkoriba má előtte este vót a.paszita, mielőtt keresztűték." (Phon. Arch. Nr. В 6318.) Gyűjtésünk idején ez annyiban változott meg, hogy megvárták a legközelebbi vasárnapot és délután vitték el a gyereket keresztelni. Ekkor a paszita már nem előtte, hanem a keresztelés után volt. „Három hétig a födél alul. Kiment az eresz alá, de a födél alul nem ment ki. Nem, nem, nem! Nem eresztették ki, míg az egyhászhó nem ment. Mast má kifutnak. Mas má futnak másnap, harmadnap!" (Phon. Arch. Nr. В 6774/6.) Az anya néha egyedül ment az „egyházhoz", „beavatásra", „beártásra", legtöbbször azonban vitte gyerekét is magával és vele ment édesanyja, a komaaszszony, bába. Amikor a fiatalasszony a házat egyházkelőre elhagyta, ledobták eléje az istállóseprűt, és azon kellett keresztül lépnie. 1964-ben Wolfauban még bizonyították, hogy „ez ma is szokás". Janzsóné, aki a csajtai majorban szült, így írja le ä beavatást: „Meghat nekem is köllött. Akkor asztán (a pap) szépen karonfogott a gyerekké együtt, asztán kivezetett a templombú. Azután akkor hazagyühettem. Egész misén hát ott köllött lennem. A sekrestyébe köllött lennem. A templomba addig nem mehettem. De mikor a harmadik született, gondútam, nem várom meg. Én nem cipelem ollan messzi. Majnem megszakattam. Ementem, mikor körösztülés vót, akkor szépen utána. Addig én benn vótam a sekrestyébe. Akkor a pap szépen kivezetett, a templomon végig akkor. Na, asztán szépen hazagyüttem vele. Akkor nem köllött hazafelé hoznyi." Amíg az anyát nem avatták be, addig ereje van rajta a trúdnak, ami nem csak reá, hanem a gyerekre is veszélyes lehetett. Éppen ezért az egyházkelővel kapcsolatban igen sok hiedelemmondát hallottam. Ezek a férfiak előtt szinte ismeretlenek, kizárólag az asszonyok elbeszélésanyagához tartoznak. Őriszigetről származik a 208. sz.-ú történet, amelyben Kálmánné saját esetét mondta el. Ő elhanyagolta az egyházhoz menést, megnyomta a trúd, nem kapott levegőt, és még egy emberalakot is látott. Lólábai voltak. Nem tudott szólni sem. Orvos jött hozzá, aki kioktatta, hogy menjen el egyházkelőre. Utána aztán mindig elment, 148