Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

rákérdezéskor kaptam mindig nagy huzavona után a választ, hogy a kéményen keresztül, mert a ház be van zárva, ott nem tud bejönni. Minden eddig említett adat még arra az időre vonatkozik, amikor szabadkéményes, kemencés házak voltak, amelyek a felvétel idején már nem léteztek. Téves lenne arra gondolni, hogy ez a hiedelem ma már nem él. A felnőttek többsége, gyűjtésünk idején, még huzakodott az igen szelíd, az ember után menő csirkétől. A 223. számú történet erre a legjobb bizonyság. Egy idős asszony, aki télen Bécsben élt gyermekeinél, a nyarat rendszeresen falujában töltötte el. Késő tavasszal a keltetőből vett csirkéket, akik kotlós nélkül felnőve, mindenki után elmentek. A szomszédok megijedtek és az öregasszonyt kérdőre fogták. Ehhez az is hozzájárult, hogy az említett asszony boszorkányos hírben állt. Befejezésül még megemlítem, hogy a srátlicsibe hiedelmét kizárólag a parasztfalvakban találtam meg, majorból egyetlen erre vonatkozó adatot sem említettek. 143