Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

jebb csak mellékes hivatkozásként említettük meg és éppen ez függ össze itt tárgyalt kérdésünkkel. Német, szlovén, horvát és magyar anyanyelvű kisparasztok képezték a táj lakosságának többségét. Mindegyik nyelvcsoportnál sok volt a gyerek, kicsi a föld. Mindenki dolgozott megszakadásig és félt azoktól az ismeretlen rontó erőktől, amelyek a földbe belevetett életet megsemmisítéssel fenyegették. Megtették azt, ami fizikai erejüktől és ismereteiktől függően lehetséges volt, és akkor jött egy jégverés, amelyet éhezés követett. Ezt az ismeretlen rontónak tulajdonították és védekeztek, ahogy tudtak. A nyári zivatarok goromba felhői megtorlódtak az alpesek keleti peremén és ott rakták le jégbombáikat. Mindegy, milyen volt a lakosság anyanyelve, mindnyájan hittek, reménykedtek a túlélésben és így, nem véletlen, hogy egy, a nyelvi nemzetiségtől független, egységes hiedelem alakult ki. Ezszerint a jég-felhőket egy, a sárkányon lovagoló rontó erejű valaki vezeti. A felhők személytelenek, szellemtelenek, nincsen tudatuk. A sárkány is csak a meglovagolt szolga. így hát arra kell hatni, akinek tudata van, aki szintén félni tud, ha arra kerül a sor. Ez a. felhővezető volt. A megszentelt harang szavának nagyobb erőt tulajdonítottak, mint a viharba beledobott baltának, vagy különböző szentelményeknek. Ennél nem az építmény, hanem az abban felakasztott harang volt a fontos. Egy pompás barokk toronyban lógott, vagy csak egyszerű fatákolmányon, az nem számított, fontos az volt, hogy elmúlik-e a veszély vagy nem. Mivel azonban a többség anyagi erejéből drága építményekre nem telett, a haranglábak száma volt nagyobb. Ha nem volt a harang beszentelve, nem volt ereje, ha öngyilkosra harangoztak vele, elvesztette. Ha nem is volt a faluban templom, ott volt mégis a harang. Az sem volt mindegy, ki húzta meg ezt a harangot. A harangozó általában azok közé tartozott, akik „tudtak valamit", azaz, a délburgenlandi hiedelem szerint, képességük volt a gonoszt elhárítani. A canonica visitationes szerint, itt majdnem minden faluban a tanító volt a harangozó, akit a falu fogadott fel és, ha ok volt rá, dobta is ki. A harang közelében állott a tanítólak és ha goromba felhők közeledtek, parancs nélkül kellett neki harangoznia. Alsóőri adatok szerint itt még 1910 körül elkergettek egy tanítót, mert többször nem időben harangozott és egymásután háromszor verte el a határt a jég. Nem űzte el a sárkányon lovagoló személyt. „Hát itt van Wörth, Stejerországban. Ott volt egy sárkány. Ha egy anyának tizenhárom fia volt, annyit szült, akkor a tizenharmadik tud azon a sárkányon lovagolni. Ott volt egy anya, akinek tizenhárom fia volt. A tizenharmadik fekete volt. Ezt fekete gyereknek nevezték. Nem? És ahol ez avval a sárkánnyal repült a faluk fölött, az összes kémény mind ledült. Akkor az aztán Szombathelyen szállt le. Akkor aztán vége volt. A wörthiek megszabadultak a sárkánytól." (Phon. Arch. Nr. В 9654. Stinatz.) A fent leírt hiedelemmondából is világosan kitűnik, hogy nem a rémalak sárkány, hanem az azon lovagoló volt a főszemély. És ennek a személynek a tisztázása az egyik legnehezebb feladat. Első hallásra nevének sokasága meglepő. Garabonciásdiák, rakoncátlandiák, sárkándia, sárkándiák, táltos, avagy csak egyszerűen foggal született gyerek, de a kengyelfutó elnevezés is előfordul. Számunkra igen nehéz ezeknek az alakoknak szétválasztása akkor is, ha itt a hiede122