Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ban lakott, ismertté vált, el is vette feleségül. A történet a családban maradt, de a fiútestvérek körében elbeszélés anyaggá vált. A 86. és a 87. számú elbeszélések megvilágítják, hogy a legények szórakozása milyen formában használta ki a falubeliek hiedelemvilágát. Elég volt csak egy cérnára kötött zsebkendő, amelyet az úttestre raktak és ha valaki felemelte, „a zsebkendő kiugrott a kezéből", behúzták a léckerítés mögé. Másnap mindenki a boszorkányságról beszélt. Ezt éppenúgy nem árulták el, mint ahogy az akkor bevezetett villanyvilágítás vezetékén átdobott madzagon táncoltatott rongybaba által kiváltott rémület okairól is csak hosszú évek múltával beszéltek a tettesek akkor, amidőn már maguk is a fiatalok fölényeskedését feladva bent éltek a felnőttek hiedelemvilágában. A rákövetkező fiatal generáció folytatta tovább. Amikor az utcai villanyvilágítást a délburgenlandi falvakban is bevezették, a legrövidebb időn belül megcsökkent az ilyen éjszakai cselekmények száma. Az utca világossá vált éjszakája sok, evvel a napszakkal kapcsolatos hiedelmet fölöslegessé tett, a látó ember nem hitt a sötétségben látottnak véltben. Ugyanakkor azonban az elektromos árammal kapcsolatos eszközök is bejutottak a hiedelemvilágba. Erre jó példa a „Boszorkány halála" с fejezetben említett esemény, amikor a megnyomó gonosz a villanylámpán himbálózott. Újabb, a faluban még ekkor nem ismert elektromos eszközök, így pl. magnetofon is, rövidebb vagy hoszszabb ideig ható hiedelmek kialakulásához vezethetnek. Korábbi hiedelem gyakran átmegy a technikai világjelenségeibe. 117