Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ember ilyenkor nemcsak a levélzizegésre rezzen össze, hanem olyan jelenségektől is megijed, amelyek nappal fel sem tűnnének. Ha az ilyesminek nem megy utána, negatív hitében megerősödik, de ha van elég bátorsága, világosságot hoz a sötétségbe. Erre jó példa a „Kisködmön" 86. sz. elbeszélése, amelyben a hazamenő legények egy fehér valamit látnak a föld felett a levegőben úszni. Az első meghökkenés után bátorságot merítve addig követik, amíg végre rájönnek, hogy a „kísértet" egy nagy fehér kutya, amelynek fekete lábai vannak. Ugyanígy az éjjel hazamenő legény is meghökken, amikor valami fehér áll előtte. Van bátorsága, a technika fejlődése következtében „batterilámpája" is, és rávilágít. Akkor látja, hogy egy felállított meszesteknő. Nem tette volna ezt, meggyőződéssel mondta volna el, hogy egy halott szelleme volt. („Kisködmön" 85. sz.). Hasonló történetek alakultak ki mind a három nyelvcsoportnál, de azoknak az elbeszéléseknek a száma is nagy, amelyekben valaki a többség hiedelmét kihasználja. „Nagyapám egyszer korán reggel ment kaszálni. A kaszával. És itt nálunk két híd van. Egyik itt fent a kovácsnál, a másik meg ott lent a malomnál. Hát, ahogy a kovácsnál által akar menni, most nem egy boszorkány ül ottan? Nem? Na, jól van, gondolta, nem muszály nekem itten átmennem, majd a malomhidnál megyek át. Hát asztán, amikor a malomhidhoz ér, most meg már ujra ott ül az a boszorkány. Hát, most gondolta magában, elmegyek mégeszer fölfelé és ottan megyek át a hidon. Megnézem, talán nincsen ottan az a boszorkány. Hát közben már egy kicsit világosabb lett, aztán nagyobb lett a kurázsija. Asztán mondta, most levágom a kaszával, mondta, mindegy, ha ördög is vagy, most levágom a gallérodat. És utánafutott. Na, a boszorkány is elkezdett futni és aztán egy háznál be! Na, és az az asszony volt ott, az akarta a férfiakat ijeszgetni. Egy kendőt terített magára és akkor olyan volt, mint egy boszorkány." (Rotenturm /Vörösvár. 1963. Német nyelven mesélve.) Ebben az esetben nem a boszorkányban hívő férfit ítélték el, hanem az asszonyt, aki a falu hiedelméből ilyesmit csinált. Élete végéig nehezteltek rá, nem bocsátottak meg neki sohasem. Ugyancsak Vörösváron történt meg az az eset, amikor Pesti Ernő a babonás susztert, aki éjjel becsípve hazafelé ment, bagolyhuhogással úgy megijesztette, hogy az futásnak eredt. („Kisködmön" 90. sz.) A susztermester később nem vallotta be, hogy félt, de Pesti sem merte neki nyíltan megmondani, hogy ki volt a halálmadár. így aztán nem a falu lakói, hanem csak Pesti családja nevette ki a mestert. Pesti később maga mondta, hogy nem is vállalta volna magára, mert ha megtudták volna, nem lett volna nyugta a faluban. A petróleumlámpa idején, azaz az elektromos világítás előtt, főleg a fiatalok gondoskodtak arról, hogy ilyen, a boszorkányok nevében történő „visszaélésekre" került sor. A 85. sz.-ú történetben az apa haláláig esküdött arra, hogy boszorkány nyomta meg, pedig a valóságban csak az éjszaka titokban elcsavargott lánya tévesztette el a sötétségben az ágyat és nem az anyja, hanem apja ágyába akart becsúszni. Ugyancsak azonos motívum mutatkozik meg a 84. sz. elbeszélésben. A megnyomás hite el volt terjedve a faluban és annak ellenére, hogy csak aszszonyt nyomott meg a boszorkány, a trúd, a padláson öccsével együttalvó legény éjszakai nyugtalan járkálását avval igyekezett indokolni, hogy amint elalszik, valaki „rájön", megnyomja. Amikor a megnyomás okozója, aki a szembe lévő ház116