Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nyomás számára a parasztok hajdani buta történetévé vált. Az ő szemében igen, de nem a falubeliekében. Legényünk minden hét végén rendszeresen hazajárt és a szombat, vasárnapi napokat egyre inkább egy bizonyos lány társaságában töltötte el. S egyszerre mi történt? Péntek este nem jött, hírt sem adott és csak később közölte, hogy a következő héten sem jön haza. Amikor végre ismét otthon volt, nem ment el este hazulról, csak ténfergett, le-lefeküdt. Rosszul nézett ki. Aztán heteken keresztül ismét kerülte faluját, elsősorban azonban a lányt. A két anya a házasságkötést már csak formai lezárásnak tekintette és mindketten tanácstalanul álltak. Végül is az anya szóra fogta fiát, aki azt válaszolta, hogy retteg hazajönni, mert itthon egyetlen éjszaka sincsen nyugta, éjjel nyomják, kínozzák, valaki nemi szervét méter hosszúra húzza, már mindene fáj. Az igazi okot, azaz hogy egy belsőausztriai motorkerékpár kirándulás alkalmával felbukott és sérülése innen származik, nem mondta meg, mert ennél a balesetnél egy más, nem falubeli lánnyal volt együtt. A megnyomás történetünk idején még a falu aktív hiedelemvilágának része volt. A két anya meg is tárgyalta egymással az ügyet és találgatták, ki akarja megakadályozni a házasságot. Miközben este a konyhában erről beszéltek, a szobában fekvő fiú kiabálni kezdett, hogy a nyomás megint rajta van, heréjét nyomkodja valaki. Amikor befutottak, nem láttak senkit. Sem macska, sem béka, semmi ! A szoba közepén lógó lámpa himbálózott, de a fiún kívül egy lélek sem volt fellelhető. Az egyik asszony a bezárt ablakhoz ugrott, és a falubeliek által nem járt közben, a ház előtt, éppen Hajnalné ment. Este, fekete ruhában, önmagával beszélgetve. így találták meg a nyomót, aki szellem formájában ront, de ha eltávozott a rontás helyéről, kénytelen emberi alakját felvenni! Másnap az egész falu meg volt győződve arról, hogy a gonosz „bécsi boszorkány" nyomta meg a legényt és tette nemzőképességét ideiglenesen tönkre. Néhány nap múlva, egy reggel az öregasszony a tó vizébe ugrott. Félőrülten elmenekült abból az életből, amibe negyvenéves távolléte alatt visszakívánkozott, amibe viszont nem tudott szellemileg újra belenőni. Nem tudta elviselni az asszonyközösség - hajdan számára is természetes - ítéletét. A falu túlélésbe vetett hite erősebben hatott, mint a városi polgárrá vált, a faluban született, de az abból kinőtt asszony magabiztossága. Ma, huszonegynéhány év elmúltával, még mindig hallgat a falu. A fiatalok, új életformába belenőve nem ismerik a történteket, és az öregek egymás között sem emlegetik Hajnalnét. Vélt cselekedeteit sem. Évekig tartott, amíg apránként összeszedegettem az erre vonatkozó adatokat. A pszichológiai értékelést nem tekintem feladatomnak, a háttérben túl sok, korunkban megoldatlan probléma vár még megválaszolásra. Számomra szakmailag itt most az a fontos, hogy a hit, egy a történelmi sorsközösség során kialakult embercsoport egységének ez a hite, nem azonos a vallással akkor sem, ha a két fogalmat bizonyítottan ezernyi szál köti össze egymással. A falu élete nyilvános. Nyilvános a feszültség, a konfliktus, nyilvános a titok. Ez vagy az, így vagy úgy, mindenkiről beszél, mindenki ítél. Szeretet és gyűlölet, előítélet és káröröm kíséri a közösség mindenegyes tagjának mindenegyes lépését, szavát. Ez minden korban a belső életformához tartozott és tartozik ma 110