Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ta vennyi. Hogyne, ha kap ollasmit, amit kivüsz. Nohát illesmi még van. Illen megnyomás. Illent még hallanyi azér, csak nemigen merik mondani, merhát ha míg él az az egyén, akkor még úgyis fenek tőlö. Még nem merik annyira nyilatkosztatni. Sógorasszonyom se meri úgy megmondani valakinek, hogy ki, vaj mi, vaj hogyan. Mer, aszongya, ráfizet. Talán még asztot is megtuggya, asztán még valamit árt neki." A vélemények megoszlanak és a meghalthoz fűződő személyes kapcsolatok szerint hangsúlyozottak. Az első adatközlőnek közeli rokona volt, és az meg volt győződve arról, hogy sógorasszonya nem volt boszorkány. A második nem zárja ki a lehetőséget, a harmadik azt említi meg, amit a faluban beszéltek és utolsó adatunk már kimondja, hogy boszorkány volt, mit csinált és amíg egy ilyen él, addig senki sincs biztonságban, azaz annak valamilyen módon meg kell halnia. Kutatásom során számomra nem az volt lényeges, hogy az idős asszony gyilkosság vagy öngyilkosság áldozata lett-e, hanem az, ami a falubeliek hiedelme alapján őt a halálba kergette. Miért és hogyan került a falu íratlan törvényeivel konfliktusba és ennek következtében, valószínűleg valóban pillanatnyi elmezavarban, véget vetett életének. Az állítólagos boszorkány a faluban született, ott nőtt fel és ott is ment férjhez. Házasságkötése után férjével Bécsbe költözött, ahol a kispolgári háziasszonyok életformájában élt. Gyermekeit iskoláztatta. Látogatóba csak halottak napján és nyáron, pár hétre tért vissza. Bécsi bérházban élve rászokott a rendszeres sétálásra, olvasásra és a városi öltözködésre. Feladta a paraszti kultúráját és átvette a nagyváros, számára ott feltétlenül szükséges, életformáját. Negyven éves távollét után férje nyugdíjba került és hamarosan meg is halt. Az egyedül élő idős asszony, miután gyermekei családot alapítottak, feladta bécsi lakását és „hazatért", azaz egy állandó lakást szerzett szülőfalujában. Nyugdíja lehetővé tette számára, hogy a törpeparaszti környezetben továbbra is városi szokásai szerint éljen. Minden rokona a faluban élt, őt is mindenki odavalónak tekintette. Elvárták tőle, hogy úgy éljen, mint a többi korabeli idős asszony. Ha idegenként települt volna itt le, nem követelték volna ezt meg, tudomásul vették volna, hogy idegen és nem alakult volna ki közte és a falubeliek között egy áthidalhatatlan konfliktus. Hazatelepülése idején a falubeliek még a szegényparasztok megrekedt életformájában éltek, lehetőségeik határán belül önellátók voltak. Kényszerkonzervativizmus írta elő, hogy mindenki - szószerint - haláláig dolgozott. A mezőgazdaság területén, tárgyi és szellemi kultúrájukban, gondolkodásmódjukban és ennek következtében íratlan törvényeikben (normáikban) nem tudtak semmit sem megváltoztatni. Ha ez az asszony tíz évvel később tér vissza, nem került volna szembe a faluval, mert ekkorra már a munkaképes férfiak ingázók lettek és az idősek részére bevezették a paraszt-nyugdíjat. Ennek következtében ekkor már a legtöbb öregasszony nem kényszerült a mezőgazdasági munkában való részvételre. Mezőgazdasági gépesítés, monokultúrára való áttérés, a tömegkommunikáció (TV.) hatása, stb. új íratlan törvényeket alakítottak ki. Hajnalné (nevezzük így) azonban korábban tért vissza és ezzel megkezdődött története, amit a következőkben foglalhatunk össze. Még bécsi álma volt, hogy egy kis kertje lehessen, és abban, ápolhassa virá-