Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

gait. Ne zöldségeskert legyen. Ezt meg is valósította. Állandó ápolás, növényi tápszerek alkalmazása következtében virágai, amelyek nem voltak azonosak a falubeliekével, szépen és gyorsan nőttek. A többi asszony ezt először megcsodálta, hamarosan azonban kezdtek arról beszélni, hogy itt valami nincsen rendben. Erre az is okot adott, hogy nem árulta el a növényi tápszerek használatát. Lakása, elsősorban konyhája, Bécsben természetes lett volna, de itt 1950 körül még ismeretlen volt. A füstös konyháról a sparherdre való átállást helytelen lenne, egy, csak technikai innovációnak tekinteni. Megváltozott a tűzhely, de ennek következtében a kémény, a konyha funkciója és mérete (lakókonyha lett). Minden korábbi főzőedény elvesztette jelentőségét a táplálkozás tárgyi kultúrájában. A technikai berendezés, a tárgyak kicserélése, bizonyos körülmények között civilizációs probléma. A máról holnapra történt átállás mögött itt olyan szellemi folyamatok álltak, melyek jelentősége a szellemi kultúrában, évszázadok meggyökeresedett hiedelmeiben nem volt belső konfliktus nélkül megváltoztatható Hajnalné hazatelepülése idején nem volt már általános a füstöskonyha, de általános volt még az asszonyok szellemi kultúrájában az ahhoz tartozó hiedelem éppúgy, mint a régi konyhában főzött, az önellátáson alapuló táplálék. A formalista értelemben értendő formai változás nem jelentett egyidejűleg tartalmi változást is. A falu asszonyai és Hajnalné között nemcsak azért támadt megoldhatatlan konfliktus, mert az ő konyhája technikailag a faluban ismertelen magas fokon állott. Ő a városból jött, ott más a divat, mondták. Az már problematikusabb volt, hogy a magányos öregasszony más, nagyrészt vásárolt nyersanyagból gyorsan főzött és a falu táplálkozásrendjében ismeretlen ételeket „varázsolt". Lakását nem lakókonyhára, hanem szoba-konyhára rendezte be. Látogatóit általában a szobába vezette be. Konyhája a „privát szférájához" tartozott, ami itt elképzelhetetlen. Aki oda bepillantott, az csak a sok kis „apró skatulyát" látta a kredencen. Az általános hiedelem szerint, a boszorkány szerei kis zacskókban vagy skatulyákban vannak (Lásd 204. sz. történet). Mivel betegsegélyzője révén rendszeres orvosi kezelésben részesült, különböző tégelyekben kenőcsei álltak szobabeli sublótján. így aztán elterjedt a hír, hogy „keni magát". Az idős asszonyok viselete a faluban fekete. Ezt a ruhát azonban csak vasárnap templomba menetelkor vették magukra. A hét folyamán színevesztett, a piszkosabb munkára is alkalmasabb, foltozott ruhadarabokat hordták. Ha napközben a helyi üzletbe mentek bevásárolni, akkor legfeljebb csak a kötényüket cserélték ki. Hajnalné kora reggel vagy este hagyta el lakását, mindig gondosan feketében öltözve látták az utcán. Idős asszony kora reggel vagy alkonyatkor itt nem járt feketében. Ez a boszorkányok jellemzője volt. Hajnalné kereste régi, fiatalkori kapcsolatait, látogatta ifjúkori barátnőit. De ezt csak hazatelepülésének első szakaszában tette, mert minden készsége ellenére sem talált közös beszédanyagot. A hajdani lányokból, a faluban elhasználódott idős asszonyokká vált társaknak mások voltak a napi gondjai, mint az életformából elvándorolt és a város gondjaiba belenőtt Hajnalnenak. Nem értették meg egymást, mindegyik más világban élt. A falu hitt hiedelmei számára idegenné váltak. Nemcsak hogy lekicsinyelte őket, hanem megjegyzéseket tett, mint pl. hogy ő hajlandó lenne éjjel kimenni a határba azokhoz a fákhoz, amelyeken a boszorkányok gyűléseiket tartják; avagy az istállóban talált békát nem szabad 108