Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nem mondják ki, hogy véleményük szerint boszorkány lett volna, de azt sem állítják, hogy öngyilkos volt. „A vizbe fulladott." Figyelemre méltóbb a második adat hivatkozása, miszerint „az arca, mint akit söprüve agyonvernek". A boszorkányt csak nyírfával lehet agyonütni, az istállóajtóba is nyírfaseprűt állítanak. „Mindenféli jeleket csinyát, mikor bement." A szó, bement, itten azt jelenti, hogy még az utcán látták, de egy bizonyos ház előtt eltűnt, alakját vesztve bement és bent láthatatlan maradt. (A megnyomó a házban sohasem látható.) „Tava történt nálunk ijjen egy baszorkánhistórija. Egy asszony, hogy bejárt egy hászhó éjjé. Igen, Ráfogták. Asztán egy macska, egy fekete macska képibe. Fömászott a villanylámpára, osztán a villanylámpa így mozgott. Asztán a csukott ablakon kiugrott. Az asszony kinézett, a háziasszony, és láttya, hogy ott ki megy, hogy ki, az az asszony. Természetes, hogy ráfogták. Mindenhogyan rámonták, hogy baszorkány, mer többször történt náluk éjjé, hogy zavarok vótak. De má annyira fétek ugye, szegény asszont má végre dobáni keszték, hajtották, űszték, hogy micsoda disznóság, tönkreteszi ja frjamat. Ráüt éjjé a mellire, osztán megbaszorkanyoszta. Tejjesen fét fija, annya, mindeggyi. Má nem mertek vóna lefekünnyi. Ecce csak annyira gyütt, ott rá pár napra az asszony a vizbeugrott. Ez vagy szégyenibe tette vagy Isten tuggya, mijér. Asztán a csendőrség is gyütt ki. Kutatott, keresett. De hijába. Nem tuttak semmire se mennyi. Asztán ászt az asszonyt is lefényképeszték. Még ahogyan a ridikül a kezébe van. Hogy a baszorkánglaube, aki a baszorkányokat hiszi? Azúta a házná mindenesetre csönd van." Itt feltűnik a fekete macska, a bent láthatatlan megnyomó, aki a villanylámpára ugrik fel és az mozog. Csukott ablakon keresztül eltűnik, kint felveszi emberi alakját és megismerik. A legényt megboszorkányozza! Halála után csend lett a házban. A tárgyilagos, igen tartózkodó közlés, amelyben ugyan az öngyilkosságot megemlítik, de egyidejűleg meg is cáfolják, mert a „ridikül" a kezében volt, felsorolja a tájon belüli megnyomó éjszakai jelenséghez kapcsolódó hiedelmeket. Ez az adatközlő sem jelentette ki, hogy meggyőződése szerint az asszony boszorkány lett volna. „Természetes, hogy ráfogták." Következő adatunk szubjektívebb és már eltávolodik a megnyomóra jellemző cselekményektől és arra is hivatkozik, hogy a szemmel látható boszorkányt, aki általában árt, milyen jelekből lehet megismerni. „Te is láttad eccer. Mikor itt a szoknyájáve csapkodott erre-arra. Itt benn a réten. Benn a kertekbe. Délután vót. Meg együtt sóskát szennyi. Ő egyedű vót, de egy köténnyé szedett egy egész fé nap. Csak huszkáta az egész fövet. De má mindig montok, ez valami van ebbe, ez sohase vót röndös. Még a kerítéseket is olvasta. Hát hogyne, mikor minden kertlécen úgy átkukucskál és megfoggya, meg csak megy. Minden másodikat... Nem? Jár úgy harmatot szennyi reggé korán. Hát úgy vesz minden erőt, aszongyák, hogyha tud harmatot szennyi. Meg is van a pontos üdéje, órája, hogyan, hogy mikor ke mennyi. Nem? Csak nem lehetett látnyi. Főnek futott, lenek futott, szoknyájáve csapkodott erre-arra. A kert sarkáná megin megfordút, megin visszafelé. Annyira vagdat! Minden másodikat olvassa, asztán mit akar vele kihozni. Tuggya Isten. És akinek kártanyi akar, aszongyák, oda emegy kírnyi valamit. Osztán hogyha kap, akkor osztán jó erőt tud raj106