Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

AZ ÖNGYILKOS BOSZORKÁNY Az 1960-as évek egyik tavaszának reggelén kutatási területemen holtan találtak egy idős asszonyt. Koponyája szétzúzva, arca a felismerhetetlenségig szétverve. Fekete ruhába öltözve, kezében, halála, illetve sérülései ellenére is, görcsösen szorítva retiküljét. A holttest mellett nyírfavesszők feküdtek. A haláleset híre perceken belül elterjedt a faluban és az is, hogy a boszorkányt elérte jogos büntetése. Az illetékes hatósági szervek gyilkosságra gyanakodva napokon keresztül faggatták, hallgatták ki a község lakóit. Néhány személyt őrizetbe is vettek. A nyomozás befejezése után hivatalosan közölték, hogy minden jel öngyilkosságra utal és így a további vizsgálatot beszüntették. Az asszonyt eltemették. A temetésen résztvevők száma feltűnően kicsi volt, csak a közvetlen családtagok voltak jelen. A halottat eltemették, de csak a testét. Személye évekig élt a közösség elbeszéléseiben. Főleg az foglalkoztatta a község lakóit, hogy a plébános az öngyilkost a r. k. egyház szertartása szerint temette el, ami ekkor még az egyházi törvények értelmében tiltva volt. Amikor erre vonatkozólag megkérdeztem a plébánost, azt válaszolta, hogy ő lelkiismerete szerint cselekedett. Ugyanakkor azt tanácsolta, hogy sem a meghalt asszonyról, sem a vele kapcsolatos mendemondákról ne tegyek senkinek se említést, idegen vagyok a környéken, ne keverjem bele magamat a históriába. Amikor a nyomozó bizottság egyik tagjával jóval később beszélgettem az esetről, az is azt tanácsolta, ne avatkozzak bele, vegyem tudomásul, hogy öngyilkosság volt. Tanácsukra hallgatva, én sem kérdezgettem ebben az időben, illetve megvártam, amíg a falubeliek saját maguk emlegették és meséltek részleteket. Ma, mintegy huszonöt év múltán, amikor már minden ebben az ügyben valamilyen formában szereplő személy eltávozott az élők sorából, közreadom azokat az eredményeket, amelyek egy, a legújabb korban kialakult boszorkány-mondakör kialakulását szemléltetik. Időrendi sorrendet követve első adatom csak annyit mond: „Nemrég fordút elő. Itt fönn ... Annak van egy fija. Asztán a sógorném vót. Az meghat. A vizbefulladott, ott a tóba, pár éve. Ott a malom mellett. Hát az odament, asztán harmatot kapkodott. Asztán, mi vót avve a legénnyé, nem tudom. De hát összeveszelőttek. Én nem tudom." Egy másik közlés már többet mondott. „Hát én úgy nem tudom, hogy az vót-e. Hát ugye ászt monták hogy baszorkán vót, mer este, - mindig itt a szomszédok monták, - mindig ojjan furcsán ment be, meg mindenféli jeleket csinyát, mikor bement... Én nem nésztem meg (a hullát), a szomszédasszony az igen. Azt monta, éppen ollan az arca, mint akit söprüve agyonvernek. De ászt mindig monták, hogy az egy rossz asszony vót!" Az első két adatközlő szerint, az asszony a boszorkányság hírében állt, de 105