Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

nyék egymásra ható szerepét. A hallgató falu is beszél, illetve a hallgatásnak is van mondanivalója, és hiedelemvilág belső jelentőségét csak türelemmel lehet megérteni. Többször hivatkoztam az eddigiekben is arra, hogy kutatásaim nemcsak a magyar, hanem a német és horvát anyanyelvű lakosságra is kiterjedtek, azaz nem csak egy kihaló félben élő nemzetiség, hanem egy kultúrökológiai tájegység kultúráját igyekeztem megismerni. így sok olyan adathoz jutottam, amelyeket nem magyar nyelven mondtak el, amelyek viszont az itteni magyarokéval azonos tartalmat mutatnak. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a táj háromnyelvű lakossága (kivéve a majorbelieket) nagyjából azonos anyagi körülmények között élt és a múlt történelme is mindegyiket azonos mértékben érintette. A korábbi Magyarországhoz tartozás nem maradt nyom nélkül a két másik nyelvcsoportnál sem. Ha egy többnyelvű tájon belül a kutató mindegyik nyelvcsoport kultúráját megismerte, erkölcsi kötelessége szelekció nélkül az azonosságok megemlítése. Éppen ezért hivatkozom a tájon belüli másnyelvű falvakból nyert adatokra is. Leggyakrabban a horvát nyelvű Stinatzra, és a német nyelvű községekre: Rotenturmra, Wolfaura, és Schlainingra. Ezeket a szövegeket szó szerinti fordításban közlöm és zárójelben jelzem a forrást. Ezen a téren is igyekeztem abbeli meggyőződésemhez hű maradni, hogy szakmánk egyik alapvető feladata azt bemutatni, ami az együtt élő nyelvcsoportok kultúráját egymással összeköti. Ez talán még indokoltabb azon a tájon belül, amelyik történelme során állandóan a nyugat-magyarországi és a stájerországi kultúrák befolyása alatt állt. A két kötetben közölt hiedelemmonda-elbeszéléseket és a hiedelmeket harmincegy pontban foglaltam össze. Felkutatott anyagomat nem az eddigi kánon szerint osztottam be, hanem hordozóinak, azaz az azokkal együttélőknek a megkülönböztetését vettem figyelembe. így pl. itt is több jelenséget jelölnek a lidérc névvel, mégsem azonosítják őket egymással. Ugyancsak figyelemmel voltam arra, hogy az elbeszélők a „baszorkánság" kifejezés alatt gyakran olyan valamit értenek, ami ugyan „baszorkányos", de „a baszorkányok más izéje". Az ilyen előfordulásoknál is külön csoportot említek meg. A hiedelemjelenségek csoportosítása után - szintén csak kísérletként -, egy táblázatban foglaltam össze a két kötet szöveggyűjteményeiben közölt hiedelemjelenségeket (hiedelmeket és hiedelemmondákat). Itt feltüntetem, hogy a jelenség kutatásom idején még a hitt hiedelemhez tartozott-e avagy már hiedelemmonda volt. Továbbá közlöm azt, hogy ebben az időben a majorokban vagy a parasztfalvak lakóinál éltek és ezek férfiak vagy nők voltak-e. A kutatás módszeréből fakadóan megállapítható volt, hogy bizonyos hiedelemjelenségek, elsősorban azok, amelyek a termeléssel függenek össze, nem, illetve több esetben csak a hiedelemmondák között élnek, elbeszélésként fordulnak elő. Mindkét közösségnél csak az él, aminek létalapja van. A jelenségek nemek szerinti megoszlása a közösségek tagjai számára természetes, ezt azonban az ún. kikérdezés során nehéz szétválasztani. Ez csak a hosszú időn át tartó megfigyelés során volt lehetséges. Fontos feladat lenne, annak megválaszolása, hogy az időben összefüggő, hosszú ideig tartó kutatásom óta, mi maradt meg az akkori hiedelemanyagból, illetve a már fentebb említett termelési és társadalmi változások következtében 103