Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

A kapásnövények ápolása női feladat volt, amit legtöbbször kölcsönös összesegítéssel végeztek el. Anya és lánya, szomszédasszonyok vagy földszomszédok jöttek össze. Leginkább kettesben dolgoztak, s így harmadik személy nem hallhatta, miről beszéltek. A szabadban közölhető tanácsokat itt cserélték ki. Szinte kivétel nélkül az összes felnőtt személy kiismerte magát faluja hiedelemvilágában, de hallgatott róla, illetve annak is meg volt a rendje, ki, mibe szólt bele. Szigorúan vették a hiedelmek nemek szerinti megoszlását, amely lényegében azonos volt a nemek szerinti munkamegosztással. Erre az egyes jelenségekkel kapcsolatos fejezetekben térek majd ki. Itt csak azt jegyzem meg, hogy pl. Bába Rózát, aki az egyik legfontosabb tanácsadó volt, sohasem kereste fel boszorkányos ügyek megoldásával kapcsolatban férfi. Ugyanezt bizonyította Kálmán Mária is. Mindkét asszony „boszorkányos" hírben állt, de őket nem rontónak, hanem javítónak tekintették. Hiedelemmondának azt tekintem, amit kutatásom idején már csak elbeszélésanyagként mondtak el azok, akiknek megvolt az ilyen irányú tehetsége. Ezek az akkori jelenben nem tartoztak már a hitt hiedelmekhez, aktív jelentőségük már egy-két generációval korábban megszűnt, a falu múltjáról adtak hírt. A közösség elbeszélőkultúrájának szerves részét alkották, meg voltak az elismert előadók is, akik leginkább férfiak, elsősorban a falusi kisiparosok vagy a kiöregedett zsellérek közül kerültek ki. Ilyen volt az asztaloskodó Gaal József, a szegény sorban élő Haselbacher György és Pesti Ernő, aki Vörösváron lakott. (Pesti nemcsak kiváló elbeszélő volt, hanem boszorkányos hírben is állván a boszorkányozás javításával kapcsolatban többször keresték fel férfiak.) Győrök János, aki felvilágosultként semmiféle formában sem hitt a boszorkányságban, oktató módon beszélte el a múltjához tartozó hiedelemmondákat. Gúnyolódó formában történő előadás alig fordult elő. Lényegében csak Pesti Ernőtől hallottam, de tőle is csak akkor, amikor azokat az alsóőrieket, akikkel személyes konfliktusba került, gúnyolni akarta. (Pesti elbeszéléseit a „Kire marad a kisködmön?" c. kötetben foglaltam össze.) A szövegekhez megadott jegyzetekben jelölöm, hogy a leírt szöveg még az élő, a hitt hiedelemhez tartozott-e, avagy már gyűjtésem idején hiedelemmondaként fordult elő. Olyan esetekben, amikor a jelenség a legöregebbek világában még a hiedelemhez tartozott, de a többség már csak mondaként tekintette, megjegyzem ezt az átmeneti állapotot is. Fontosnak tartottam az egymást leváltó generációk kultúrájának alakulását szem előtt tartani, nem a jelenséget, hanem annak a társadalomban elfoglalt helyét, funkcióváltozását igyekeztem megismerni. A falutársadalom és a hiedelem közötti kapcsolat jelentőségét sok esetben nem ismerjük fel. Ez nem is lehetséges akkor, ha csak hiedelemjelenségeket keresünk, amelyeket típusok szerint csoportosítunk, kiértékelünk. Ezt is fontosnak tartom, de nem tekintem elégségesnek. Néhány hiedelemjelenséget minden egyes személyből ki lehet kényszeríteni, de azok csak akkor válnak a kultúra élő részévé, ha azok helyét, a közösség életében betöltött feladatát is megismertük. Ezt kikérdezés útján nem lehet elérni, csak a hosszú időn át tartó megfigyelés, a belső konfliktusokkal való találkozás nyitja meg az ehhez vezető kaput. Nem szépirodalmi, hangulatos leírásként közlöm az egyes csoportok összefoglalása előtt az öngyilkos boszorkány halála mögött feltorlódott konfliktusokból fakadó esemé102